Megsárgult nyári emlékek

A nyár a mindenkori diák számára a korlátlan szabadságot jelentette és jelenti, amikor nem kell az idő szorításában élni, nincsenek felmérők, kora reggeli matekórák. Lehet hajnalig olvasni, táborozni, játszani. A felnőttek is nosztalgiával gondolnak vissza a nyári szünidőre. Arra kértünk néhány közismert személyiséget, hogy ossza meg velünk gyerekkori vakációs emlékeit. Az első részben két pedagógus mesél a Cseperedő olvasóinak.

Az alsórákosi születésű Kerekes Jenő, a megyeszékhelyi Tanulók Háza igazgatója a nyári vakációkat torjai nagyszüleinél töltötte.

– Szerettem ott lenni, teljes szabadság, sok gyerek. Igaz, kötelezettségek is voltak, mert amikor a nagyszüleim a téeszben dolgoztak, az állatok etetése például az én feladatom volt, de a takarásban is részt kellett venni, nagyapámmal pedig fát gyűjtöttünk, gombásztunk, jártuk az erdőt. Ezek a feladatok nem jelentettek megterhelést, szívesen végeztem őket. Sok gyerek volt a nagyapámék utcájában, gombfoci-bajnokságokat szerveztünk, halászni jártunk, a patakon dugást készítettünk, s ott hűsöltünk a tikkasztó nyári napokon. Este, amikor a csorda haza ért, s az állatokat megfejték, elrendezték, az iskola sportpályáján gyűltünk össze focizni. A szüleimmel minden évben egy hetet közösen nyaraltunk, bejártuk az országot, voltunk a Békási-szorosnál, Zsil-völgyében, s lementünk autóval egészen a Dunáig. Máig sem tudom, hogy sikerült ezt megoldani, hiszen akkor talonra adták a benzint. Középiskolás koromban Nagy Gábor osztályfőnököm minden évben sátortáborozni vitte az osztályt, csodálatos élményeket őrzök ebből az időből is. Tizenegyedikben Costineştre mentünk vonattal, akkor jártam életemben először a tengeren. Otthon, Alsórákoson sem volt unalmas az élet, a haverokkal bicikliztünk, játszottunk, édesapám pedig autót vezetni tanított – mesélte Kerekes Jenő .

Tubák Klára, a kézdivásárhelyi Benedek Elek óvoda pedagógusa a 60-as 70-es évekről mesélt.

– „Gyerekkorom tükörcserepei” újra visszarepítettek a szeretett, élményekben gazdag, önfeledt időszakba, ahol mai kifejezéssel élve „sűrű és biztonságos háló” vett körül. Kiskoromban nagyszüleimnél, Csernátonban, kisiskolásként szüleimmel és édesanyám húgával, Kerivel töltöttem a nyarat, bebarangoltuk az országot Erdélytől Olténián át Moldváig. Szüleim, Máthé Klára és Gábor, nem voltak fiatalok, amikor én születtem. Édesanyám 36, édesapám 40 éves volt, de soha nem aggodalmaskodtak túlzottan, bíztak bennem, és az iskolai kirándulásokra, táborokba mindig elengedtek, Kerivel is elmehettem Kolozsvárra minden nyáron. Három–négy évente a román tengerpartra is lementünk, lubickolhattam, élvezhettem az abszolút szabadságot. Legszebb nyári kirándulásom az volt, amikor a negyedik osztály elvégzése után szüleimmel külföldre mehettem. Három országot látogattunk meg: Magyarországot, Csehszlovákiát és Kelet-Németországot. Harminckét órát vonatoztunk Berlinig. Amikor a magyar határt átléptük, s a szüleim meglátták a magyar zászlót, könnybe lábadt a szemük. Mivel szüleim történelmet és művészetet kedvelő emberek voltak a berlini Pergamon Múzeum, Drezdában a képtár, a Zwinger, Potsdamban a Sanssouci-kastély megtekintése kötelező volt, amit én akkor nem fogadtam nagy lelkesedéssel, de később, 5–8. osztályos koromban a történelem órán ezekről a helyekről tanultam, és előjöttek az emlékek. Ma, 40 éves pedagógusi tapasztalattal úgy gondolom, hogy fontos a nyári kirándulás, táborozás, élményszerzés, de úgy, hogy maradjon idő az édes semmittevésre, a délig alvásra, pihenésre is. A programokkal túlzsúfolt szünidő, a szabályokhoz, korlátokhoz kötött, „tanulásra” szánt tábor kifárasztja a gyerekeket. Az arany középút megtalálására kell törekedni – tanácsolja az óvodapedagógus.