Legfurcsább karácsonyom

Sikó-Barabási Eszter pedagógus, meseíró nyolcéves volt a romániai rendszerváltás idején. Az 1989-es év karácsonyára így emlékszik vissza.

– Ennek lőttek – mondták a szüleink mindig, ha valami elromlott.

Akkor reggel is azt mondták: – Lőttek.

– Minek lőttek? – kérdeztük, amire ők csak sejtelmesen mosolyogtak.

Anyánk az asztal alatt terített ebédre. Azt mondta, kisállatok vagyunk és piknikezünk. Aztán azt játszottuk, hogy nem szabad felállni, mert meglát a vadász. Egész nap négykézláb jártunk a negyedik emeleten. A felnőttek is csak akkor egyenesedtek fel, amikor azt hitték, nem látjuk. Szorítottam, hogy az Angyalt meg ne lássa a vadász. Ő nem tud négykézláb járni. Merthogy estére Őt vártuk, az Angyalt. Eljött az este. Az ablak alól felhangzott a csengettyű. Megint nem sikerült rajtakapnunk. Becsempészte a fát.

– Jajdeszéépaaaa karácsonyfaaa – énekeltük a földön kuporogva.

Kint meg valakik lőttek. Lőttek a csendnek. Ajándékot is kaptuk. Egy-egy narancsot és én egy forgathatós–golyós ügyességi játékot, a testvérem valami apró babát. Újságba volt csomagolva. Örültünk mindennek. Négyen voltunk a fa körül, a két pár nagyszülő nem jöhetett. Nem jártak a vonatok akkor este. Vacsora után anyánk a fürdőkádban vetett nekünk ágyat.

Emlékszem, egész éjjel tűzijátékost álmodtam.

Ilyen volt a karácsonyunk 1989-ben.