Körúton

A szokásos körútra indultunk Uzon, Sepsimagyarós, Lisznyó útszakaszon Ambrus László madarászbarátommal. A táv nem túl hosszú, közel húsz kilométer, párórás túrának épp megfelelő. A természet mindig mutat újat magából, akárhányszor is megyünk ezen az útszakaszon.

Van, hogy havonta lejárjuk ezt a távot, főként madarakra lesünk. Most is tengelicek reményébe mentünk ki, de nem volt olyan szerencsénk, mint legutóbb, amikor több csapat, bandázó tengelicet láttunk. A Feketeügyet elhagyva rátértünk a mezei útra, rögtön egy egerészölyv tűnt fel a távolban, egy magányos fa csúcsán ült, látszólag unottan, de tudtuk, hogy figyel, figyeli a havas tájat, hol mozdul meg egy egér, és figyel minket is. Nagyon óvatos madár, roppant bizalmatlan az emberrel szemben. Számtalanszor bosszankodtam már, hogy a Csíkszereda felé vezető úton, a mezőben, Kőröspatak határában ott ülnek a T-fákon, és az autóból úgy tűnik, jó fotókat lehetne készíteni, de amint megállok, az ölyvek rögtön el is repülnek.

Most is ez történt, közeledésünkre elrepült. A következő madár, ami az utunkba került, egy nagy őrgébics volt. Ő sem volt túl bizalmas, de azért valamivel közelebb engedett magához, mint az ölyv. Mentünk tovább. Egy szarka valamivel nagyon el lehetett foglalva, mert pár lépésnyire voltunk tőle, amikor egy bokor alól ijedten menekült ki. Nagyon meglepődött, amikor meglátott minket, imbolyogva, fejveszetten repült egy darabig, majd felszállt egy fára, ahol azonnal elkezdett hangoskodni.

Őzeket vettünk észre, nagyon távol voltunk tőlük, így bátran közelíthettük meg. Csodálatos látvány volt a két őz a téli tájba. Épp táplálkoztak, nem nagyon figyeltek ránk, csak amikor kattant a fotógép. Beljebb, a mezőben egy seregnyi őzet vettünk észre. Megszámoltam, harmincnyolcan voltak. Legtöbbjük a földön feküdt, a többi csak úgy álldogált.

Mátyásmadár riasztott, majd eltűnt a szemünk elől. Ezután még egy citromsármány, egy széncinege, egy pár balkáni gerle és tizenöt házi veréb került bele a jegyzetfüzetbe.