Hecsedliszedésen

A meteorológiai előrejelzés szerint kellemes, napos idővel köszönt be az indián nyár. Az ősz ezen szakaszában az egyik kedvenc elfoglaltságom a csipkebogyók begyűjtése, és azokból dzsem készítése.

Van egy dombrész, ahová minden évbe kijárunk, mikor már a fagy, a dér megcsípte a piros bogyókat. Nem csak a bogyókért megyünk, hanem a társaságért, a hangulatért, és hogy madarakat figyeljünk meg.

Már messziről feltűnt, hogy sokkal gazdagabb termés van, mint amilyen tavaly volt. A napsütötte domboldalon ingujjra vetkőzve lehetett szüretelni. Az első madár egy széncinege volt, igaz nem maradt sokat, elrepült, épp csak jelezte, hogy ott van. Ugyancsak rövid időre mutatkozott egy barázdabillegető. Ezután csend ülte meg a tájat, csak a távolban szántó traktor zúgásának foszlánya volt olykor hallható. Majd szajkók kezdtek lármázni, ekkor egyik kolléga elkurjantotta magát. Hecsedliszedés közben eltávolodunk egymástól, olykor száz méterre is, és ha ez a hangjelzés évekkel korábban lett volna, akkor egyértelműen arra gondolok, hogy jelzi tartózkodási helyét, de most nem erről volt szó. Pontosabban nem csak arról szólt a jelzés, hogy hol tartózkodik, hanem felhívta a figyelmet, hogy emberek vannak a térségben, és ez a vadállatoknak szólt, elsősorban a medvéknek. Furcsa, de komolyan kell venni a dolgot, mert manapság bármikor és bárhol felbukkanhat egy medve, és ha bocsokkal van, akkor könnyen bajba kerülhet az ember, tehát jobb elővigyázatosnak lenni.

Később kiderült, nemrég járhatott arra egy anyamedve, a tarlón hátra maradt lábnyomok egyértelműen erről árulkodtak. A társaim bosszankodtak, hogy már nem lehet úgy elmenni peccset szedni sem, hogy ne keljen tartani a medvéktől.

Egy egerész ölyv kiáltotta el magát, még a gyümölcsszedést is abbahagytuk, úgy figyeltük az alacsonyan köröző ragadozó madarat. Majd megjelent egy másik példány, talán a társa és együtt emelkedtek a magasba, míg eltűntek a szemünk elől.