Hagyományok őrzője és átadója

A szakmákat bemutató sorozatunkban az óvónő végzettségű Benkő Éva, a Guzsalyas Alapítvány és Játszóház elnöke mesél arról, hogy milyen utat járt be, míg rálelt a hivatására, mely szoros kapcsolatban áll a hagyományápolással, a továbbörökítéssel. Nem csak énekel, táncol és játszik a gyerekekkel, hanem az utat mutató mese erejével neveli, bátorítja őket.

Szülei a Székelyudvarhely melletti Etédről származnak, onnan költöztek az erdővidéki Barótra, ahol édesapja a bányában vállalt munkát, édesanyja a háztartást vezette és nevelte a két gyereket.

– Már kisgyerekként is vonzott az óvónői pálya, de felmerült bennem az is, hogy énekes, színész, fodrász, katonatiszt vagy könyvtáros leszek. Hatéves koromtól táncoltam, sportoltam, részt vettem a város művelődési, kulturális életében. Volt egy tánccsoport, azzal léptünk fel. Ha a Megéneklünk Románia fesztiválra kellett egy témás bányásztánc, akkor olyant tanultunk be és adtunk elő, de a tanárnők által szervezett színvonalas szavalóesteken is felléptünk. Témás tánctól kezdve, modern és néptáncon át a dzsesszbalettig mindent tanultunk, így a mozgás mellett a zenére is fogékonnyá váltunk. Tagja voltam a kézilabdacsapatnak, és kevés ideig atletizáltam is. 1984-ben érettségiztem le, és úgy döntöttem, hogy kilépek a nagybetűs életbe – mesélte Benkő Éva.

Sokféle szakmát kipróbált, dolgozott szakképzetlen helyettesítő pedagógusként óvodában, iskolában, építkezési vállalatnál anyagkezelőként, katonakesztyűket is varrt, majd férjhez ment és Aradra költözött, ahol a tanügyben helyezkedett el. A rendszerváltást követően, első gyermekével a szíve alatt, Budapestre telepedett ki párjával.

– Akkor döntöttem el, hogy továbbtanulok, és gyerekkori álmomat valóra váltva óvónő leszek. Be is iratkoztam a főiskolára. Azok a jelentkezők, akik nem Magyarországon érettségiztek, alkalmassági vizsgát kellett tegyenek. Ez kizáró jellegű volt, a beszédkészséget, énekhangot és a mozgást tesztelték. Én nagy pocakkal ez utóbbihoz kapcsolódó feladatokat nem tudtam maradéktalanul teljesíteni, de sportolói múltamra való tekintettel úgy ítélték meg, hogy képes lennék rá, és felvettek. A főiskolát látogatás nélküli szakon 1993-ban el is végeztem. Egy csodálatos, az erdő közepén lévő, gyermekközpontú óvodában gyakorlatoztam. Felejthetetlen élmény volt számomra, és mély nyomot hagyott bennem az a pár év – tette hozzá.

1995-ben Sepsiszentgyörgyre költözött a család. Nyughatatlan természete cselekvésre késztette, 1996-ban húsvéti tojásíró-akciót szervezett a városi strand épületében, bekapcsolódott a gyermektáncház-mozgalomba, javaslatára egyre nagyobb szerepet kapott a játék, majd a mondókázás és a mese. Játszóház néven magánóvodát hozott létre Bajka Máriával közösen, ahol minden nap volt két kézműves tevékenység, szabadjáték és mese. Ezek akkoriban újdonságnak számítottak.

– A mesélésnek volt egy rituáléja, besötétítettük a termet, gyertyát gyújtottunk. Megvolt az a szentsége, amitől a lélek megnyugszik. A kézműves foglalkozásokba bekapcsolódott Kolozsi Attila, együtt agyagozott a gyerekekkel, majd Tóth-Birtan Tinka is csatlakozott hozzánk. Egyre nagyobb lett az igény az ilyen tevékenységek iránt, így el kellett dönteni, hogyan tovább. A kézműveskedés mellett döntöttünk.  Közben képeztük magunkat, bővült a csapat, átköltöztünk egy nagyobb székházba, a Míves Házba. S bár feladtam az óvodát, mégis kapcsolatban maradtam a kicsikkel. Népi játékokat oktattam, s beleszerettem a népmesébe, a mesélésbe.  A magyar népmesék tárháza nagyon gazdag és változatos, melyek örök igazságokat, megoldásokat közvetítenek. Most az iskolákban mese-, mondókafoglalkozások vannak, amíg nem szabadul fel a mozgásos, táncos rész. A kézművesség is a mese köré szövődik – mondta.

S bár hosszú utat járt be, úgy érzi, megtalálta a helyét.

– Az a jó, amikor „munka” közben nem érezzük az időt, beleolvadunk abba, amit csinálunk. Nagy öröm számomra, hogy ezt a belefeledkezést a gyerekeken is észreveszem. A távolságtartás, a maszk ellenére is tudunk egymásra figyelni, egymás szemébe nézni. Az együttlét nagyon fontos, hogy érezni tudjuk egymás lelkének a rezdüléseit – emelte ki.