Domboldalon

Vörös vércse szitál, amiben nincs is semmi furcsa, hiszen tőle látjuk leggyakrabban ezt a vadászati módot autóból, út menti mezők fölött vagy vonat ablakából. Ilyenkor a vércse egy helyben repdes a levegőben, tíz–tizenöt méter magasságban, és ha valamit megpillant, szárnyát összekapja, hirtelen alább zuhan, majd pár méterre a leendő áldozat fö­lött, ami legtöbb esetben mezei egér, újra megáll, figyel, és egy megfelelő pillanatban lecsap.

Ez esetben a lebegő vörös vércsét nem autóból, és nem is a vonatablakból figyeltem, hanem egy dombtetőről. Szemmagasságban szitált a vércse, tőlem mindössze néhány méterre. Éles szemével a domboldalt figyelte, ügyet sem vetett rám. Ritkán adódik meg ez a pillanat, hogy ilyen közelről lehessen megfigyelni egy vadászó vércsét. Teltek a percek, a vércse csak állt a levegőben, lent semmi mozgás, vártam, mikor adja fel, közben alább ereszkedett, majd újra visszajött.

Legalább tíz percet figyeltem, mikor hirtelen alávetette magát, már azt hittem, egy sikeres vadászatnak leszek szemtanúja, de nem. A vércse megállt a talajtól nagyjából öt méterre, majd hagyta magát a széllel elragadtatni. Legalább harminc méterre vitette magát az áramlattal, ahol újra szitálni kezdett. Ekkor már csak távcsővel tudtam figyelni, így a domb alatti mezőt is tüzetesen átvizsgáltam, hátha hamarabb látok meg egy egeret, mint a vércse. Egeret nem, de egy rókát felfedeztem. A vörös bundás óvatosan lépkedett a fűben, minden bizonnyal egerészni indult ő is. Egyszer hirtelen megállt, azt hittem, egeret vett észre, de közben rám nézett. Néhány pillanatig megdermedve figyelt, majd meglapulva elosont.

A hátizsákot a hátamra vettem, és elindultam hazafelé. Közben képzeletben láttam, ahogy a róka ráugrik egy egérre, a vércse pedig lecsap, majd másik pillanatban a tarkón csípett egérrel repül tovább.

Kelemen László