Az utolsó száz méteren

Még sötét volt, amikor hátrahagytuk az autót, földúton haladtunk tovább gyalogosan, egymás nyomában lépve, elöl a vadőr, a vadász és én. A sor végén azon gondolkodtam, hogy ebben a sötétben hogyan látjuk meg a medvét.

De ekkor a vadőr a karját felemeli, megállunk, egyik irányba mutat, szarvasok – mondja. Mentünk tovább, de pár lépés után újra jelzett, ezúttal két őzet vesz észre, de ők is meglátnak, riasztani kezd a bak. Na, már aki eddig nem hallott őzet riasztani hajnali fényviszonyok mellett, ott, ahol medvék is járnak, az biztos medvére gondol, el nem hinné, hogy az édes kis őzikének milyen velőtrázó, hátborzongató hangja van. Még fiatal – mondja a vadőr, és folytatjuk a cserkelést.

Ugyanis egyik vadászismerősnek selejt őzbakra volt engedélye. Ahányszor kijártak a vadászterületre, mindig láttak medvét, s szóltak, hogyha fotózni akarok a leendő medvés könyvemhez, velük tarthatok. Már hajnal négykor úton voltunk a helyszín felé. Majd újabb őz, újabb riasztó hang, ezúttal a vadőr szólt a vadásznak: itt egy selejt példány. Száz méterről blattlövés. Tölgyfaág a sebre, az őz szájába és a vadász kalapjába: Üdv a vadásznak, tisztelet a vadnak.

Elindultunk vissza, a nap épp akkor bukkant fel, amikor hatalmas ordítás, morgás rázta meg az ébredező természetet. Tudtuk, medve az, szembe sütött a nap, nem láttunk majd semmit, ami még ijesztőbb volt. Ő vett észre előbb, morgott, toporzékolt. Anyamedve – mondja a vadőr. Érződött, hogy nagyon komoly a helyzet, pedig mindössze száz méterre voltunk az autótól. Folyamatosan beszéltünk hozzá, közben filmeztem, két perc tizennyolc másodperc, ennyit tartott a feszült állapot, majd a medve továbbment. Ha ránk támad, esélyünk sem lett volna a menekülésre. Túl közel volt hozzánk.

Kelemen László