A mesék világában

A mesék világában Cseperedő

Sikó-Barabási Eszter pedagógus, meseíró, feleség és négy gyerek – a hat és fél éves Samu, az öt és fél éves Sára, a három és fél éves Emma, valamint a fél éves Vilma – édesanyja. A Bihar megyei Szalárdon született 1981-ben, Sepsiszentgyörgyön nevelkedett. Két mesekötete jelent meg, a Kabátvigasz, gombszomor és a Csillagvándor, idén kerül kiadásra a harmadik könyve, és egy mesejátéka. Az írónővel a mesékről, a családról és a tervekről beszélgettem.

– Harminchat éves leszek májusban, van 4 gyermekem, s majdnem négy meséskönyvem – mondja mosolyogva, miközben kávéját kortyolgatja, majd folytatja. – Szépen indult ez az év, a Koinónia-kiadó elfogadta azt a könyvtervet, amit tavaly nyújtottam be, s így hamarosan megjelenik a negyedik meséskönyvem, a marosvásárhelyi Kreatív Kiadó pedig vállalta egy verses mesejátékom megjelentetését. Ezzel el is fogytak a kész mesék. Közel félszázat írtam eddig, és idén megjelenik minden, tehát vár a munka, le kell ülni újakat írni – teszi hozzá.

Az első mesejátékát 24 évesen írta Kolozsváron, amikor a Montessori Iskolában tanított, az első meséskötete 2013-ban jelent meg.

– Az akkori osztályomnak írtam a mesejátékot, amit be is mutattunk, aztán egy év múlva egy újabb született, s ahogy nőttek a gyerekek, a téma is változott. Aztán rám találtak a mesék. Azért nem vers, mert az túl egyszerű, és tökéletességig csiszolt, én meg szeretem jó bő lére ereszteni a történetet, bevonni az olvasóközönséget is ebbe a csodavilágba. Hatalmas élmény és elégtétel volt, amikor megjelent az első kötetem. Mindenképp a Koinónia-kiadót akartam, mert amikor Kolozsváron tanítottam sokszor kaptunk tőlük ajándékkönyvetek, s azok nagyon tetszettek nekem, gyönyörűek voltak, s a másik ok, hogy olyan írok írásait jelentették meg, akikről addig nem hallottam. Úgy gondoltam, ha ők teret biztosítanak a pályakezdőknek, akkor az én meséimnek ott lesz a legjobb dolguk. Elküldtem az anyagot, s két nap múlva felhívtak, hogy kiadják.

Az Eszter által írt mesék főszereplői a gyerekei, Samu és Sára, az egyik történetben Emmát is beleírta, de a féléves Vilmából ezután lesz meseszereplő.

– A mesék különböző módon születnek, van, hogy képet látok, s annyira erős, hogy azt meg kell írni, máskor meg egy-egy egyszerű helyzetet gondolok tovább. Véleményem szerint a mese pont olyan izgalmas kell legyen, mint egy jó film. Kell legyen egy jó cselekmény, feszültség, dráma, igazi érzéseket kell kiváltson. Írtam már arról is mesét, hogy milyen nehezen tanult meg feljönni a fiam a negyedik emeletre. Vannak tervek is persze, szalvétára lejegyzett ötletek. Az írás számomra egyfajta önterápia, öngyógyítás, hiszen az anya is ember, tele kétségekkel. Sokat dolgozom a meséken, nem nagyon szoktam őket átírni, ha igen, akkor a cél a rövidítés.

Lesz folytatás, meseregényt szeretne.

– Egy kicsit a kényelmi zónában vannak a Samu–Sára-történet, s innen ki kellene kukkantani. Szeretnék egy meseregényt. A rímeket nem hagynám, mert az nagyon segít. No meg a kisebb gyerekeimet is bele kell írjam a mesékbe – teszi hozzá mosolyogva.

Nagy szeretettel beszélt tanítói munkájáról, a kolozsvári Montessori Iskolában töltött négy évéről, a mikós és bodoki negyedikeseiről, valamint a waldorfos kisdiákokról.

– Öt és fél év gyereknevelés után tavaly előkészítő osztályt kaptam a Waldorfban. Nagyon megszerettem őket, jövőre visszaveszem a csapatot. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a mikós diákjaim, akiket nyolc évvel ezelőtt tanítottam, meghívtak a maturandus ünnepségükre –meséli elérzékenyülve.

Mindig nagycsaládot akart, a gyerekneveléssel járó nehézségek soha nem riasztották meg.

– Mindig kell hely legyen az ölemben. Azért viselek hordozókendőt is, hogy legyen szabad a két kezem – vallja.

A fegyelmezést is játékosan teszi, ő ő a hajóskapitány, s akkor a matrózok sorakoznak, pizsamát húznak. Egy rendes matróz pedig összetakarítja maga utána morzsákat s a tányérokat beteszi a mosogatókagylóba.

Hogy mi a különbség a 18 és a 36 éves Eszter között? Lényegében semmi, tele van optimizmussal, életörömmel, energiával.

– Az a lány 18 éves korában úgy készült színésznőnek, hogy szinte elfelejtette, hogy 13 éves korában volt egy gerinctörése. Osonóztam, a színház volt az életem alfája és ómegája. Nem vettek fel. Aztán elmentem filozófia szakra, egy év után beiratkoztam a pedagógia–angol főiskolára, szinte egyszerre végeztem el a kettőt. Rossz irányba, azt hiszem, nem változott semmi, ugyanúgy hiszem az élet szépségét, mint akkor. Tapasztaltabb lettem, és az elmúlással is gyakrabban találkozom. A gyerekeimet is arra nevelem, hogy lássák meg a szépet, a jót, legyenek optimisták, és ne nyugodjanak bele az első elutasításba.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.