A feketerigó

A hátsó kert végében lévő trágyadombot szándékosan felástam, hogy néhány napra még marasztaljam a vonulásban lévő kis énekes madarakat. A rozsdafarkúak vonzónak találták a terített asztalt, bejött a számításom, igaz, csupán két napig voltak a vendégeim. Azonban abban reménykedem, hogy az általam barkácsolt, „C” típusú mesterséges fészekodú, amit a közelben helyeztem ki, valamelyik madár emlé­ke­ze­té­ben megmarad, és majd beköltözik oda.

A trágyadomb nemcsak a rozsdafarkúak kíváncsiságát keltette fel, hanem megjelent egy vörösbegy is, és nagy örömömre a délelőtti madárkoncertben kihallottam, hogy nincs egyedül. Később láttam is a társát.

Több dalnok is koncertezik a kertemben, zöldike „zsíroz” a hársfán, amire dolmányos varjú kontrázik károgva, a csicsörke csikorgó csivitelése pedig egybeolvad a csilpcsalpfüzike névadó, „csilp-csalp-csilp-csalp” énekével. Az aranytorkú énekes rigónak is akadt vetélytársa egy barátposzáta személyében. Mindössze esténként, a fenyőfa hegyén flótázó feketerigónak nincs dalos párja.

A feketerigó eredetileg az erdők madara, de ma már megtelepszik településeken, lakókörnyezetekben, parkokban, temetőkben. Míg az erdei példányok, amikor embert észlelnek, már távolról riasztanak, addig az urbanizálódott társaik egész közel engedik magukhoz az embert. Az egyik nap a várost járva előttem a járdán táplálkozott egy feketerigó, annyira ízletes lehetett a falat, amit talált, hogy közvetlen mellette sétáltam el, és nem zavartatta magát, de az is lehet, hogy már megszokta az embereket. Mindeddig ilyen közel nem engedett magához egy feketerigó sem.

A szakirodalom szerint vonuló faj, de a városiasodott madarak nem repülnek el. Nálunk, Sepsiszentgyörgyön nem olyan sűrűn látni, mint például Szegeden. Ritka vendégnek mondhatjuk őket a téli madáretetőn. Ám, ha tavaszi estén vagy kora reggel valaki végigsétál a városon, akkor több helyen is hallhatja a változatos motívumokban gazdag, fuvolázó énekét.

Kelemen László