Budapesten masíroznának az Úz-völgyi temető feldúlói

Augusztus 3-án a helyszínen, azaz a magyar fővárosban akarja megünnepelni a román csapatok általi, 1919-ben történt megszállását a Calea Neamului Egyesület. Nézzük, mit is jelentett valójában Budapest „felszabadítása”, ahogyan ők azt értelmezik.

Az Úz-völgyi katonatemető feldúlásában is jeleskedő, mifelénk is gyakorta hőbörgő egyesület szándékát annak a vezetője, a korábban George Simion AUR-vezérrel bratyizó, a legutóbbi választásokon mégis függetlenként (háromszéki képviselőjelöltként!) induló Mihai Tîrnoveanu jelentette be közösségi oldalán, Megyünk Budapestre című Facebook-bejegyzésében. Ebben azt vetíti előre, hogy augusztus 3-án, a román csapatok Budapestre történő bevonulásának 106. évfordulóján a magyar Országház előtt vonulnának fel, így emlékezvén Magyarország vörös terror alóli „felszabadítására”.

Mindez 1919 nyarán történt, húsz nap híján három évvel az után, hogy – 1916. december 6-án – a német és osztrák–magyar egységek, köztük magyar huszárok elfoglalták az akkoriban Kelet Párizsaként is emlegetett román fővárost. Csakhogy amíg a szövetségeseit eláruló és hátba támadó Bukarest akkor megúszta egy jelentéktelen hadisarccal, a Kun Béláéktól való megmentés a gyakorlatban megaláztatást, tömeges kivégzéséket, nyilvános botozásokat és a főváros, valamint az ország jelentős részének szisztematikus kifosztását jelentette a román hadsereg részéről.

Az előzményekhez tartozik, hogy Románia 1918 novemberének elején, kihasználva a központi hatalmak világháborús vereségét, illetve a német Mackensen-hadsereg kivonulását, 1916 augusztusa után másodszor is megtámadta Erdélyt – nem sokkal azt követően, hogy a hátbatámadásért elszenvedett totális vereségének elismeréseként 1918. május 7-én aláírta a bukaresti békét. Ez a „támadás” eleinte a Keleti–Kárpátok ösvényein való átszállingózást, lopakodást jelentett, a román csapatok csak akkor kaptak bátorságot, amikor látták, hogy nem ütköznek ellenállásba. Ez egyébként nem is csoda, hiszen a magyar kormánynak olyan hadügyminisztere volt akkoriban, aki nem akart katonát látni.

Az ellenség előrenyomulását csak a vörös Budapest által inkább szabotált, mint támogatott Székely Hadosztály tudta ideig-óráig megakadályozni, amely 1919 januárjától hősies helytállásról tett tanúbizonyságot Erdély északi, észak-nyugati részén az időközben sokszorosára gyarapodó és hatalmas technikai fölényt élvező túlerővel szemben. Amikor április 26-án Devecsernél kénytelen volt letenni fegyvert, Magyarország védtelenül állt az egyre inkább vérszemet kapó román hadsereg előtt.

A szíven döfött ország

Olyannyira vérszemet kapott, hogy szövetségesei utasításaira fittyet hányva folyatta menetelését nyugat felé, és mivel számára a Vörös Hadsereg demoralizált csapatai nem képeztek érdemleges akadályt, augusztus 1-jén már át is kelt a Tiszán. Igazi céljukat Alexandru Vaida-Voevod későbbi külügyminiszter, miniszterelnök Iuliu Maniunak címzett párizsi levele leplezi le, amelyben arra utasítja az erdélyi és magyarországi megszállt területeket irányító kormányzótanács elnökét, hogy „használjátok ki a körülményeket, és küldjetek gyorsan az országba Magyarországról hadizsákmányként mindent, amit csak lehet, különösen mozdonyokat, vagonokat, vasúti anyagokat stb.” Később Brătianu miniszterelnök kertelés nélkül elismerte a bukaresti parlamentben, „nem nyugodhatunk addig, míg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük. Mert mindaddig, míg Magyarországon az életképességnek szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük” – tudjuk meg Perczel Olivér Egy megszállás anatómiája – Román világ Magyarországon 1918–1920 című könyvéből.

A vörös csapatok szétszéledése nyomán szabad utat nyerő román hadsereget ekkor már nemcsak az antanttól korábban kicsikart ígéretekre alapozó álmuk beteljesülése hajtotta, miszerint a magyar–román határt valahol a Debrecen–Szeged vonalon képzelték el, és Fehérgyarmat Colonia, Mátészalka Selea, míg Vásárosnamény Târgovişte néven fungált volna tovább, hanem egyfajta perszonálunió révén az egész országot a román király fennhatósága alá akarták vonni. Ezért lépték át a Tiszát, és haladtak tovább Budapest felé, ám a mondvacsinált ok, mármint hogy ők a proletárdiktatúrát szándékoznak felszámolni, időközben megszűnt, ugyanis a bolsevista kormány már augusztus 1-jén lemondott, tagjai elmenekültek.

Csakhogy Gheorghe Mărdărescu tábornok, a támadó hadsereg főparancsnoka nem foglalkozott azzal, hogy a párizsi békekonferencia egyáltalán nem támogatta a főváros elfoglalását, sőt maga Clemenceau francia miniszterelnök ez irányú tiltását is teljesen figyelmen kívül hagyta, és augusztus 3-án csapatait – lovas kürtösök harci indulója mellett – rászabadította Budapestre. Addigra Stromfeld Aurél ezredes, a proletárdiktatúra lemondott vezérkari főnöke számára is „világossá vált, hogy a párizsi nagykövetek tanácsa messze van, a románok csapatai azonban közel…”

A megszállás hétköznapjai

Ez alapján elmondható, hogy a Román Királyság a megszállást – mai szóhasználattal élve – felhatalmazás nélkül, a nemzetközi jog megsértésével követte el, azaz orvul szíven döfött egy másik háborúban már vereséget szenvedett, így harcképtelenné vált országot. És ezzel elkezdődött az ún. felszabadítás. A „vendégjog” alapján az új urak lefegyverezték a rendőrséget és a maradék katonai egységeket, de még a tűzoltóságot is felszámolták, a kaszárnyákat, iskolaépületeket megszállták, az Országházra és a királyi palotára kitűzték a kék-sárga-piros lobogót. Vízszintes csíkozással még nem is keltett volna feltűnést…

Az Esti Népszava „hirdetménye” szerint:

„1. A román hadsereg nem a lakosság, hanem a hadsereg ellen harcol, amely megtámadta.

2. A román katonaság garantálja a békés polgárság vagyon- és életbiztonságát.

3. Mindenki kötelessége a rend fenntartása, a törvények és a rendeletek betartása.

4. A közlekedés este 9-kor megszűnik. Ötnél több személy összejövetele tilos.

5. Minden lakos, aki az állam rendjét zavarja szóval, írásban vagy taglejtéssel, sértőleg illeti a román hadsereget, az az előírt haditörvények alapján lesz büntetve.”

Az 1. pont egyenesen nevetséges, és a 2. pont is félresikerült paródiának tűnik annak tükrében, hogy csak Rudeanu tábornok katonái 4000 telefonkészüléket szereltek le magánlakásokban, és vitték magukkal. De ha csak ennyi lett volna! Az összes hadianyag átadását, a közlekedési eszközök felét, az állatállomány 30 százalékát követelték, s mindezt ágyúlövésekkel nyomatékosították a békés szándék jegyében. Félreértés ne essék: más hadseregek is szoktak rekvirálni, hiszen a katonákat, lovakat etetni kell, de itt egészen másról van szó.

Elrendelték a fegyverek beszolgáltatását, és minden hivatalos meg magán postai küldeményt cenzúrázását. Úgymond papírhiány miatt az újságok közel két hónapon nem jelenhettek meg, ami megjelent, az is cenzúrázva. Tilos volt autót vezetni, telefonálni, a vonatra csak azokat engedték fel, akik előbb lekenyerezték a román katonákat. A pályaudvarokat ugyanis a telefonközpontokkal és a főpostával egyetemben megszállták, közlekedést leállították, a hidakat géppuskákkal őrizték.

Megfélemlítés, fosztogatás

A gyárakat, üzemeket leszerelték, és az élelmiszerkészletektől kezdve a kórházi felszerelésig, a közlekedési eszközöktől, vasúti járművektől a tűzoltó készülékekig mindent lefoglaltak, amit csak lehetett; a mázsaszám elvitt takarmány mellett kiásták a földből a burgonyát, vágták a fát az erdőkből, fasorokból, temetőkből. Még a könyvtárak állományát sem kímélték, a kaszárnyák deszkapadlózatát felszedték! A román katonák reggelente a piacokon rendszeresen összeszedték a tojást és a szalonnát, csak töredék árát fizetve ki a vidéki árusoknak, akik aztán emiatt inkább otthon maradtak. Horribile dictu ezek után még arra is volt képük, hogy propagandafényképekkel illusztrálják, amint etetik a rászorulókat.

A kommunistavadászat álcája alatt tucatszám lőtték le, végezték ki az embereket, verték, illetve az általuk felhergelt tömeggel verették, hajszoltatták a zsidókat, a progrom a több száz sérülés mellett halálos áldozatokat is követelt. „A románok jöttek rohanva, ordítva, szuronyt szegezve, felvont revolverekkel. A pánik borzalmas volt, menekültünk mindnyájan. Több lövés dördült el. Több rendőr érkezett a románokkal, akik aztán nekiláttak, az elbújtakat elkezdték irtózatosan verni… Minket puskatusokkal kergettek és rúgtak” – emlékezett vissza naplójában Füst Milán író, a magyar szabadvers megteremtője.

A bevezetett katonai diktatúra égisze alatt túszokat szedtek össze, a börtönök csakhamar megteltek letartóztatottakkal, több helyen, így Csepelen is internálótáborokat hoztak létre. A fegyver- vagy kommunistarejtegetés vádjával megejtett házkutatások során szabályszerűen kirabolták az otthonokat, zsebre vágva a lakosok pénzét, ékszereit. Augusztus 20-én a körmenet helyett harsány indulókat éneklő a román katonaság menetelt keresztül a városon. Szomorú ünnep lehetett…

Nem egészen augusztus végéig „a románok… 2400 vagonrakományt foglaltak le és távolítottak el, amelyek főleg élelmiszert és takarmányt tartalmaztak, és naponta szállítanak el nagy mennyiségeket. A Magyar Posta és Távirászati Hivatal raktárában hét, immár megrakott kocsit találtunk, kettőt cipővel, ötöt szőnyeggel és takaróval telítve” – jegyezte fel később magyar nyelven is kiadott naplójában (Napló nem diplomata módra) Harry Hill Bandholtz, a megszállás „mérséklésére” Budapestre küldött vegyes bizottság amerikai tagja. A magyarok és általában a közép-kelet-európai népek iránt különösebb rokonszenvet nem tápláló tábornok később lovaglóostorral kergette ki Magyar Nemzeti Múzeumból a kifosztására 14 teherautóval odaküldött román katonákat.

A „felszabadítás” ára

A végső mérleget nézve, az általuk okozott kár értéke csak Budapesten legalább 2,5 milliárd papírkoronára tehető, ami több mint 160 ezer szegényebb családfő egész éves keresetének felelt meg akkoriban, ha átlagosan heti 300 koronás bérrel számolunk. A leltár részletezésétől most megkíméljük az olvasót, de az elvitt 1500 mozdony, 40 ezer vagon (ebből 6000 személyszállító kocsi) és 194 jármű jól szemlélteti a harácsolás mértékét.

A megszállás idejének hosszúra nyújtását Diamandi miniszter azzal magyarázta az Est tudósítójának, „hogy minden esetleges későbbi támadásnak elejét vegyük, s így nemcsak az ellenséges csapatokat kell leszerelnünk, hanem azt is lehetetlenné kell tennünk, hogy a fegyver- és lőszergyártás újból megindulhasson.” Nos, ennek a doktrínának feleltek meg, amikor például csepeli gyárból 1516 gépet, 5000 tonna lőszert és hadifelszerelést és 1000 tonna fémet szállítottak el 1600 vagonnal. Vagy amikor a korábban 30 ezer munkásnak kenyeret adó Weiss Manfréd-féle gépgyárat úgy kifosztották, hogy utána már csak 471 főt tudott foglalkoztatni.

A kerek képhez tartozik az is, hogy a román hadsereg nem állt meg a Dunánál, augusztus 9-én Székesfehérvárra, 16-án Veszprémbe, 18-án Győrbe is bevonultak, ténylegesen ugyancsak a gyárak leszerelése szándékával. Csak szeptember 15-ig Szolnoknál 8877, Csongrádnál 9391 vagonnyi rablott árut vittek ki az országból.

Szövetségesei, főleg az angol diplomácia nyomására, illetve abbéli félelmében, hogy a béketárgyalásokon még megihatják a levét az ellenkezésnek, a román hadvezetés végül beletörődött abba, hogy ki kell vonulniuk Magyarország területéről. A főváros kiürítését november 9-én kezdték meg, de egészen 13-ig elhúzódott.

A Nemzeti Hadsereg, pontosabban Lehár Antal ezredes vasi ezredei november 14-én vonultak be a fővárosba, két nappal később követte őket – ünnepélyes külsőségek közepette – Horthy Miklós kormányzó. Na, ez jelentette az igazi felszabadítást! A Trianon által is kivéreztetett Magyarországnak innen kellett talpra állnia, felemelkednie, miközben az elharácsolt vasúti kocsik százai még évek múltán is ott rozsdásodtak Aradon, nem volt, aki üzembe helyezze azokat…

Címlapfotó: Pinti Attila