| Onlinereklám-ajánlat » |
| Printreklám-ajánlat » |
- › Csernátoni körkép
- › Kovásznai körkép
- › Kézdiszentléleki körkép
- › Dálnoki körkép
- › Torjai körkép
- › Esztelneki körkép
- › Kézdialmási körkép
- › Lemhényi körkép
- › Berecki körkép
- › Gelencei körkép
- › Zabolai körkép
- › Szentkatolnai körkép
- › Kézdivásárhelyi körkép
- › Kommandói körkép
- › Ozsdolai körkép
- › Bodoki körkép
- › Gidófalvi körkép
- › Sepsiszentgyörgyi körkép
- › Rétyi körkép
- › Nagyborosnyói körkép
Szerző
Életek félúton
Like-old ezt a cikket: |
Like-old a Hírmondó FB oldalát: |
|||
Hozzászólások száma (a cikk alján):
1
|
– A Koldus és Királyfi az egyedüli ideiglenes központ gyerekeknek a megyében. Esetenként más megyéből is kerülhetnek hozzánk kiskorúak. Amikor a rendőrség rátalál az utcán hányódó, máshonnan származó gyermekre, elsőként mi helyezzük el, amíg az illető megyével fel nem vesszük a kapcsolatot – részletezi Hurubás Hajnalka intézményvezető.
Szerinte a szolgáltatások minősége sokat javult, a gyerekeknek van külön nappalijuk, játszószobájuk, játszóterük, és egy filagória is rendelkezésükre áll. Az egészségügyi asszisztensnek, a szociális munkásnak és a pszichológusnak is külön irodája van.
Utcagyerekek és veszélyeztetettek otthona
A régi otthon a Sing Sing-nek nevezett szociális központ ötödik emeletén működött. Ott a gyerekek hat szobában laktak, problémát jelentett a sürgősségi esettel érkezők elhelyezése. Az új otthonban nagyobb a tér, szépek a szobák, közel az erdő, így sokkal felszabadultabbak, vidámabbak a kis lakók. A személyzet más hangulattal jön munkába, a változás mindenkire pozitív hatással van.
– Az új épületben ideiglenesen 15 gyereknek tudunk szállást biztosítani, jelenleg tizenhatan vannak. Az itt élők kettő és tizennyolc év közöttiek, olyanok, akik veszélyeztetett (bántalmazott vagy elhanyagolt) körülmények között, vagy az utcán élnek. Általában három–hat hónap után – de esetenként ez eltarthat akár egy évig is – kerülnek végleges helyükre. Ha nem a családhoz kerülnek vissza, akkor valamely alegységhez, ami függ attól, van-e hely a megfelelő központban. Az elhelyezésnél fontos szempont az is, hogy a családtól földrajzilag ne legyenek távol. Január–február folyamán két gyerek fog tőlünk családi házba költözni – magyarázza Hurubás.
A központ működési elve, hogy lehetőleg ezek a gyerekek visszakerüljenek az otthonukba. Közülük tizenhárman tartják a kapcsolatot a családdal, a vakáció ideje alatt és hétvégeken hazaengedik őket. Ilyen esetben felveszik a kapcsolatot a helyi polgármesteri hivatallal, hogy kövessék figyelemmel a helyzetüket. Minden esetben az elhelyezésről a törvényszék dönt. Amikor egy kiskorú a sürgősségi központba kerül, az első dolog, hogy a szociális munkás egy iratcsomót állít össze. Ezt követően a pszichológus és a szociális munkás elmennek a családhoz, ahol környezettanulmányt készítenek. A jogászok képviselik az ügyet a törvényszéken, ahol döntenek arról, hogy a gyerek a családhoz vagy a gyermekvédelem valamely alegységéhez kerüljön. Ide tartoznak a családi házak – jelenleg három Sepsiszentgyörgyön működik –, a gyerekotthonok és a fogyatékosok számára létesített központok, amelyekből huszonkettő van a megyében.
A napirendet meghatározza, hogy a lakókból tizenkettő iskolába, egy pedig óvodába jár. A délelőtt tanulással telik, itt várja őket az ebéd, majd a nevelőkkel foglalkozásokon vesznek részt, ezek általában beszélgetések őket foglalkoztató kérdésekről, problémákról. A kicsik mesehallgatással, mondókázással töltik a délutánt. A nagyobbak társasjátékoznak, besegítenek a házimunkába.
– A Caritas önkéntes nagymamák programja keretében heti egy-két alkalommal idős nénik jönnek hozzánk, akik nem csak foglalkoznak, játszanak a gyerekekkel, de sétálni is elviszik őket. A téli vakációban egyik pótnagymama pár napra magához vett egy kislányt. Ezek az idősek többnyire magányosak, és épp úgy vágynak a társaságra, mint az itt élő gyerekek, akik annyira megszerették őket, hogy már alig várják a következő látogatást. Örvendek ennek a programnak, mert a lakóink karácsonyát is szebbé tette, teljesen felpörgette itt az életet. Annyira meghitt volt a hangulat a kicsikkel, hogy nem volt kedvem hazamenni, jó érzés volt látni őket, és azt, ahogy örvendeztek az ajándékoknak – lelkendezett az intézményvezető.
A karácsonyi csomagokat a gyermekjogvédelemtől, intézményektől, vállalatoktól és magánszemélyek adományaiból kapták, még az utcából, a szomszédok közül is többen bekopogtattak csomagokkal.
A rendszer gyermekei
Akik egy-két éves koruktól kerülnek ide, azok a rendszer gyermekei, itt nőnek fel, számukra ismeretlen marad a családban történő nevelkedés. Négy-öt évesen bekerülni teljesen mást jelent, úgy élik meg, hogy elhagyták, mert nem kellettek, mert nem szeretik őket. Talán a legnehezebb, és egyáltalán felfoghatatlan, ha testvérek is maradnak otthon a szülőkkel, nem értik, mert nem is érthető, hogy miért pont ő? Miért ő az, aki a senki gyermeke lett? Esetükben egy pszichológus feladata nem merülhet ki egy beszélgetésben, ezeknek a lelkeknek leginkább szeretetre, törődésre és odafigyelésre van szükségük. Sokat jelent, ha egy kicsinek az ő értelmi szintjén van aki elmagyarázza, megérteti a saját élethelyzetét úgy, ahogy van, hogy ne téves képzelgések között kavarogjon – mondja Răcășan Hajnalka pszichológus.
Beszélő szemek
A sürgősségi központ legkisebb lakója, B. B., egy két és fél éves kislány, aki már egy éve él itt, és valószínűleg egyik sepsiszentgyörgyi családi házba fog költözni. Családi hátteréről nem tudtunk meg semmit, valószínű születésétől kerülhetett az intézménybe. Személyesen nem láthattam, mert ottjártunkkor az igazak álmát aludta.
Két iskolás korú kislánnyal is elbeszélgettünk. M. R. negyedik osztályba jár, és nem szeretne arról mesélni, miért jött az otthonba, de jól érzi itt magát, húgával lakik egy szobában. Két féltestvére Magyarországon él. Kedvenc tantárgya a számtan, miután megebédel, és elvégzi a házi feladatát, szeret zenét hallgatni vagy kártyázni a többiekkel. Arra a kérdésre, hogy innen hová menne legszívesebben, röviden csak annyit mondott: „A rokonokhoz, a szüleim meg vannak halva”.
De a folyosón, ahol már nincsen merev szék és diktafon, már szívesen vezetnek a szobájuk felé, és bátran mosolyognak. Tetőtől talpig végigmérnek, miközben kíváncsian magukban talán azt kérdezgetik: Mit akarhat ez a néni tőlünk? Minek ez a sok kérdés, és vajon hova viszi azt a sok fotót? Egyik szobában már egy fiatalembernek is beillő, szép barna fiút találtunk, amint hason fekve, ágyán zenehallgatással ütötte agyon az időt, persze mobilon. Ez a trendi. Rászóltak, hogy keljen fel, amire szívesen engedelmeskedett, és mosolyogva nézett vissza az ajtóból figyelő, kíváncsi szemekre. Lementünk a nappaliba, ahol ketten ültek egy kényelmes kanapén, és rajzfilmet néztek. Mellette az ebédlő, magas hátú narancssárga székekkel, az asztaloknál már senki, lejárt az ebédidő. Bekukkantunk a konyhába, nagy fazék leves lefödve, mindenhol rend és tisztaság. Öt órakor majdnem mindenki itt sertepertél, az a nassolás ideje.
N. C. tizenkét éves lány, fél éve él a központban, az interjú után szobájában megmutatta rajzait, szinte mindegyiken volt egy szívecske. A folyosón mesélte el, hogy őt születése után a kórházban hagyták, édesanyja talán tizenöt éves lehetett, és még sohasem látta. Hét hónapos korában nevelőszülőkhöz került. Nevelőanyja halálakor négyéves volt, azután a nevelőapa gondoskodott róla 10 éves koráig. Rövid ideig a két féltestvére vigyázott rá, onnan került ide, a sürgősségi központba. Megmutatta az ötödik osztályos ellenőrzőkönyvét, az általánosa nyolcas fölötti, amire büszke lehet. Búcsúzóul több ölelést is kaptunk, és meg kellett ígérjük, hogy még meglátogatjuk őket.
Zsók Enikő
|








