Látogatóban a Föld második legnagyobb épületében

Naponta ezer turista keresi fel a Nép Házát, ami komoly bevételt jelent

A cikkhez kapcsolodó képek:

Autóbuszunk kora délelőtti órákban gördült be a Nép Házának városméretű parkírozójába, s sejtettem, hogy másnap már nyakfájással kell számolnom, hiszen az épület minden egyes méter megtétele után hatalmasabbá és lenyűgözőbbé vált.

Szigorú vizsgálat

Az előcsarnokban – ami körülbelül a Vigadó nagytermével azonos méretű – van a biztonsági zóna, itt vizsgálják át a kíváncsiskodókat, nehogy fegyvert, bombát vagy más, választottjaink testi épségét veszélyeztető eszközt csempésszenek be. A végbéltükrözés elmarad, de fémdetektoros kapun kellett áthaladnunk, a fényképezőgépemet, az objektíveket és a mobiltelefonjaimat, na meg egy szendvicset tartalmazó táskát megröntgenezik, majd a biztonság kedvéért még egy visítozó kézi eszközzel is végigtapogatnak, aminek nem tetszenek a fémből készült, de vágásra és szúrásra teljesen alkalmatlan zipzárjaim, de aztán veszélytelennek találnak, és továbbengednek a csoport többi tagjával együtt.

Harminclejes kalauz

Hamarosan előkerül egy szimpatikus hölgy, akiről kiderül, hogy az idegenvezetőnk. Körülbelül ezer helyiség van az épületben, s a szintek számát lehet, hogy csak a nemzetbiztonságiak tudják, hiszen közönséges halandó mindenhová nem juthat el – magyarázza a kalauz, akinek egyetlen kérése van, hogy a csoportunktól ne szakadjon le senki. Az épület komoly hasznot generál idegenforgalomból, hiszen naponta 1000 kíváncsiskodó keresi fel, akik belépője 30 ezer lejt tesz ki...

A megalománia jelei

Fogadnak minden egyes teremben vagy épp folyosón. A kajlára nőtt román kosarazó, Ghiţa Mureşan is könnyűszerrel átférne a négy méternél is magasabb, gazdagon faragott ajtókon, mindössze arra kellene ügyelnie, hogy a tükörsima márványon ne vágódjon el, miközben a 16 méterre magasodó mennyezetet bámulja. Bár egy giccshalmazban járunk, az mégis lenyűgöz, hiszen minden óriási: az ablakok, az oszlopok, a lépcsők és persze a csillárok.

Terem minden színben és méretben

Kalauzunk közben végigvezet pár gyorsforgalmi út szélességű márványfolyosón, majd különböző termekbe kukkantunk be pár perc erejéig. Ezek más-más neveket viselnek, és eltérő színeket vonultatnak fel. Van itt kék-, lila- és pirosterem is, ez azt jelenti, hogy a berendezés színe, a falakat burkoló márvány és selyem igazodik az elnevezéshez. Persze van bálterem is (ez a legnagyobb az épületben), amit különböző események alkalmával bérbe is adnak, általában jótékonysági esteket szerveznek a felső tízezer számára. Csak a padlóját borító szőnyeg nyolc tonnát nyom, és göngyölítéséhez kéttucatnyi markos emberre van szükség – tudjuk meg az idegenvezetőtől, aki lelkes környezetvédő is lehet, hiszen azt is büszkén újságolja, hogy az épület világítását most már energiatakarékos égők szolgálják, van belőlük vagy hatvanezer darab. Közben megtekintjük a konferenciatermet, a protokollszalont és egy gigantikus „kerekasztalt” tartalmazó tanácskozót is, ahol Balogh Tibor polgármesternek még a Kárpátok Géniuszának egykori székét is alkalma nyílik kipróbálni. A széknél érdekesebb a mögötte levő fal, ami egy rejtekajtó, és szükség esetén ott tudott volna a hőn szeretett kondukátor elmenekülni esetleges „rajongói” haragja elől. Nicolae Ceauşescu sokat adott a külsőségekre, ezért impozáns erkéllyel is ellátta az épületet, amiből gyönyörű panoráma nyílik a főváros betondzsungelére.

A plénumban és a kantinban

A körútban a képviselőház és a szenátus meglátogatása is szerepelt. Bementünk a páholyokba, ahol újabban „villanyszerelő-ellenes” brigád is tartózkodik. A biztonságiak azért vannak, hogy nehogy holmi botor turista lehajítsa magát az erkélyről, s bepiszkítsa a márványpadlót, mint anno tette azt a román televízió elégedetlen munkatársa. Lent zajlik a munka, éppen törvénytervezetet vitatnak, sok a tévéből ismerős arc. Én közben egy, a házban dolgozó ismerőssel „elszököm”, és felliftezünk az ötödik szintre, ahol az irodai személyzet dolgozik, és a választottak irodái is vannak.

Itt is van márvány bőven, de a mennyezet hétköznapi, az ajtók faragványmentesek, és a szobák is embermérethez vannak igazítva. Tehát Ceauşescu csak az első pár szintet cicomázta, ahol a vendégeit fogadta. Visszatérve a csoporthoz, az RMDSZ-frakció irodájába is betérünk, ahol a házigazdánk elmagyarázza a törvényhozás folyamatát, majd ebédre invitál a kantinba. Itt egy seregnyi pincér szolgálja ki a turistákat, míg a választottaink, a vendégekkel ellentétben sorba állnak az önkiszolgálónál, és ki is fizetik a kért menüt, ami elfogadható minőségű, olyan középkategóriás. Végül jön a búcsúzás, észre sem vesszük, hogy jó pár órát töltöttünk el az épületben.

Amit a Nép Házáról tudni kell

– építésének 1984. június 25-én fogtak hozzá, és ma sincs teljesen befejezve

– az épület 270 méter hosszú és 240 méter széles, magassága 86 méter, állítólag további kilencven méter mélyen alagsor van

– a felszínen 12 szint található, a fáma szerint 8–9 az alagsorban

– a Guinness Rekordok Könyvében háromszor szerepel a Román Parlament épülete: ez a második legnagyobb közigazgatási épület a világon, a Föld legsúlyosabb épülete, és egyben a legdrágább adminisztrációs ingatlan is

– 330 ezer m² hasznos felületet tartalmaz, űrtartalma pedig 2,55 millió m³

– tervezője Anca Petrescu építészmérnök, aki 28 éves volt, mikor a projekttel megbízták

– építésénél állandó jelleggel 40 ezer ember dolgozott, összesen pedig egymillió munkás fordulta meg magát valamelyik részében

– a környékén 7 négyzetkilométert romboltak le a régi Bukarestből

– építéséhez többek között egymillió m³ márványt, 5500 tonna cementet, 7000 tonna acélt, 20 ezer tonna homokot, 900 ezer m³ faanyagot, 3500 tonna kristályt és 200 ezer m³ üveget használtak fel, a termeket pedig 220 ezer m² szőnyeggel borították be