Ha már létezik egy ilyen nem mindennapi életcél, András bácsi nem is hagyja magát legyűrni. Naponta térül-fordul az udvaron, ellátja a majorságot, kiáll a kapu elé meghányni-vetni a világ dolgait az arra tévedő falustársakkal, mert a meggyengült látását leszámítva olyan jól érzi magát, hogy „már csak a bálozás hiányzik, s a többi mind rendben volna”, summázza hamiskásan.

András bácsi azt is hozzáfűzi, hogy tánc nélkül is eltelik már, ami hátra van, hiszen nem marad adósa az életnek, a magáét már eltáncolta, s a talpalávalót is elhúzta hozzá, mint másodhegedűs, mert olyan bál nem volt a faluban, ahol ne muzsikált volna.

Mint mindenki a korosztályából, megjárta a frontot, tudja, mi a fekvőteknő: a síkvidéken, más menedék nem lévén, ástak egy testméretű gödröt és bele kellett feküdni, s a fűszálak „védelmébe bújva” tüzelni az ellenségre. Amikor az oroszok bekerítették őket a parancsnok azt mondta, maradjon, aki meg akar halni, a többi meneküljön, amerre lát.

– Fölösleges volt az egész – vonja le a következtetést az idős úr. – Míg fiatal voltam, jártam ide-oda napszámba. Gyerekként éltem meg az 1916-os román betörést, budokáltunk a disznópajtában, hogy nehogy megverjenek. Majd román iskolába jártam, de nem ért semmit, mert azóta elfelejtettem azt a keveset es, amit akkor nagy nehezen felszedtem. Itt, ha magyar, ha román világ volt, magyarul beszéltünk mindig, csak annyi volt a különbség, hogy a tanító román volt, és kényszergettek az iskolában románul beszélni, de a hétköznapok ugyanolyan nehezek voltak – összegezte András bácsi. – Akkor sok gyerek volt, igaz, hogy mi ketten voltunk testvérek, de például Huszár bának volt vagy húsz gyereke. A háború alatt aknatelepítő voltam az árkászoknál Kászonban, ahol hulltak a barátaim. Burus Györgyre Szászfaluból ma is emlékszem, mellőlem lőtték ki – eleveníti fel.

– Aztán volt itt a faluban még vasgárdista es – emlékszik vissza –, pedig magyar ember volt, még rokonom es volt, de azt a világot es túléltem. A kommunista rendszerben az embereket kényszergették, hogy beadják a földjeiket, egy hétig bujkáltam hiába, mert jobban jártam volna, ha előre beállok. Én földet, szekeret, marhát, mindent beadtam, s azóta se kaptam vissza mindent, pedig éltem eleget, s még azt sem mondhatják, hogy nem voltam itthon, s nem volt, akinek visszaadják.

Cikk megtekintve összesen: 1201   |   Cikk megtekintve ma: 3

Hozzáadom: