Már a harmadik portát kerestem fel mindhiába, a házigazdát nem találtam otthon. De hát ez a dolgok rendje ilyenkor, amikor többen tartózkodnak a mezőn, mint a faluban. Dolgom végezetlen kószáltam az egyik mellékutcában, amikor egy illető, Dezső Géza kiszólt egy traktor mögül, hogy megkérdezze, kit keresek olyan kitartóan? Szóba elegyedve rákérdeztem, hogy mi történt, hogy ő még nem ért ki a mezőre? Kiderült, csupán a vetőgépet szereli fel a traktorra, és máris indul a tavaszi búzás zsákokkal ki a földre. Közben megtudtam, hogy a „tél csúnyán kibabrált a paraszttal, mert a nagy hó alatt nem fagyott meg kellőképpen a föld, és nehéz megküzdeni a gallyas talajjal.”

Panasza egészen odáig terjedt, hogy elege van már a mezőgazdaságból, a hiábavaló munkából, a ráfizetésből. A biztos, de szigorú programot igénylő vasutasmunkát hagyta ott a rendszerváltáskor, amikor egyik gyerektelen nagynénje megkérte, hogy vegye át a földjeit. Akkor még a gazdálkodás kifizetődő foglalkozásnak számított, de azóta egyre bizonytalanabbá vált. Egyfelől jól esik a kötetlenebb életmód, ugyanakkor terhes a kötelesség is, és az, akinek három lánya van, nem bízhatja a család jövőjét a véletlenre.

„Ejsze, fogadni mernék, hogy miközben a csavarokkal bajlódom, magácska itt titkon valami interjún töri velem kapcsolatban a fejét” – jegyezte meg hamiskásan a férfi, még mielőtt elköszönt volna.

Cikk megtekintve összesen: 890   |   Cikk megtekintve ma: 3

Hozzáadom: