– Hogyan fogadta a munkája elismerésének szóló díjat?

– Egy ünnepség keretében adta át a polgármester 2009-ben, de bevallom őszintén, meghatódtam, mert nem vártam az elismerést. Ilyen visszajelzéseket kapni annak a közösségnek a részéről, amelynek munkásságát szentelte, mindenképp elégedettséggel, örömmel tölti el az embert.

– Miért a tanári pályát választotta?

– Kézdiszentléleken születtem 1945-ben, az elemit szülőfalumban végeztem, az általános iskolát viszont már Marosvásárhelyen, ahová egy zenei tehetségkutató verseny révén kerültem, úgy, hogy engem választottak ki számos diáktársam közül. Sajnos, édesanyám egyedül nevelt, így anyagi gondok miatt nem tudtam ott folytatni tanulmányaimat. Később jelentkeztem a nagyenyedi tanítóképzőbe, de nem sikerült bejutnom, így a középiskolát Kézdivásárhelyen végeztem el. 1963-ban a helyi könyvtárban kezdtem dolgozni, közben felvételiztem a román-magyar nyelv és irodalom szakra, Marosvásárhelyre, amelyet távoktatáson végeztem el. 1969-től helyettes tanárként tanítottam magyar nyelvet és irodalmat, valamint zenét.

– Milyen kapcsolat fűzte a zenéhez?

– Tudni kell rólam, hogy a reáltantárgyak éppúgy vonzottak, mint a magyar és a zene. Sokáig elsőhegedűsként zenéltem a helyi tánccsoportban, a színjátszó csoportnak is tagja voltam. Rengeteg gyermeket készítettem fel zenei versenyekre. Egyszer egy volt diákom hálálkodva köszönte meg, hogy bekerült a brassói filharmónia zenekarába. Az ilyen visszajelzések igazolják számomra, hogy a munkámnak volt értelme, és ez mérhetetlenül boldoggá tesz.

– Mikor vált címzetes tanárrá?

– Összesen 31 évet tanítottam, ezen idő alatt helyettesítettem Szárazpatakon, Kézdiszentkereszten és Kőváron. Tanítottam közgazdaságot, földrajzot, biológiát, zenét, de mindig arra törekedtem, hogy a tőlem telhető legtöbbet nyújtsam diákjaimnak. 1979-ben kaptam végleges kinevezést a helyi iskolába, a magyar katedrára.

– Milyen emlékek kavarognak önben, amikor visszatekint munkásságára?

– Munkásságom nagy részét a katedra mellett töltöttem, örültem, hogy azzal foglalkozhattam, amit nagyon szeretek. Az út, amit megtettem hosszú volt és tele göröngyökkel, de visszatekintve, mégis szép és hasznos volt. A magyart és a zenét tanítottam a legszívesebben. Kosztolányi azt írta: „Valamennyien a nyelv munkásai vagyunk. A nyelv a tudósnak ereklye, a költőnek, írónak hangszer, a hírlapírónak fegyver. Vajon nem közös érdekünk-e, hogy ez az ereklye minél tisztább, hogy ez a hangszer minél zengőbb, hogy ez a fegyver minél fényesebb és élesebb legyen?”. Jó érzéssel tölt el ma is, amikor tanítványaim szívesen emlékeznek a magyarórákra. Ez számomra mindennél többet ér. S akkor magyartanárhoz illően, engedjék meg, hogy Szilágyi Domokos szavaival búcsúzzak: „Az élet egyikünk számára sem könnyű. De hinnünk kell, hogy tehetségesek vagyunk valamiben, s hogy ezt a valamit bármi áron is el kell érnünk.”

Cikk megtekintve összesen: 675   |   Cikk megtekintve ma: 1

Hozzáadom: