– Egy nagyon kedves tanító nénim volt, Marthi Etelka, aki szinte belém táplálta, hogy tanítsak. Nagyon hatott rám egyéniségével, kedvességével. Végül úgy hozta a sors, hogy kollégák lettünk, mert amikor elvégeztem a tanítóképzőt, s hazakerültem Szentlélekre, ő még mindig tanított, így sokáig együtt dolgoztunk. Később Marosvásárhelyre került, és ott is halt meg.

SzH- Sikerült-e felnőni a példaképéhez?

– Legalábbis próbáltam, ő volt a mérce mindenben. Az eredményt nem tudom biztosra lemérni, de a visszajelzések biztatóak, hiszen a növendékeim mindig nagyon kedvesek voltak velem, szeretetteljesen néztek rám, és a mai napig is, ha az utcán találkozunk, őszintén érdeklődnek felőlem.

Kényszerszerep a kollektivizálásban

SzH- A szülei hogyan fogadták azon elhatározását, hogy pedagógusi pályára lép?

– Édesanyámék örültek, hogy tanulok, pedig nehéz idők jártak. 1944 őszén kezdtem a gimnáziumot Kézdivásárhelyen, akkor toborozták a diákokat a tanítóképzőre. Jó hangom volt, tudásom szintén, így elsőre felvettek. A nehézségek csak ezután következtek. Gyalog jártam Kézdire, hóban, sárban, fagyban. Nem volt füzetünk, nem volt könyvünk, nehezen lehetett hozzájutni bármihez. Édesanyám Brassóból szerzett be valami füzeteket, a lábbelit is onnan vettük. A téli hónapokban be kellett költözzünk a városba egy-egy családhoz, mert délutánonként szaktanári segítséggel készültünk a másnapi órákra.

SzH- A 37 év tanítás azt nyújtotta- e, amit annak idején fiatal álmodozóként elképzelt?

– A tanteremben, az órák alatt, a diákokkal való munkában azt kaptam, amit elképzeltem. Ám régen olyan feladatok is jutottak, amiknek semmi közük nem volt a szakmához. Például számon kellett tartsuk, vezessük, hogy a körzetünkben hányan és hány szekérrel vittek trágyát a mezőre, szántottak-e, vetettek-e stb.? A kollektivizálás után a szövetkezetbe is beosztottak – akkor napokig nem tanítottunk, hanem idegeneket kalauzoltunk a faluban, akiknek az volt a feladatuk, hogy az embereket győzködjék.

SzH- Mikor vonult vissza a katedra mögül?

– 1989-ben. Az ősszel múlt húsz éve, hogy nyugdíjas vagyok. Kezdetben nagyon hiányzott az iskola, a tanítás, főleg ősszel, amikor úgy éreztem, hogy a lelkemen valami egy nagyot csavar. A hiányát kerti munkával, háztartásbeli tevékenységgel töltöttem ki.

A tévéből kevés jót lehet tanulni

SzH- Milyennek látja a tanügyben végbement változásokat?

– Sok szempontból ijesztőnek. Úgy érzem, inkább rossz irányba változott minden. A rádióban, televízióban hallani, hogy a diákok már a tanerőket is bántalmazhatják, míg a pedagógusoknak nem maradt semmi fegyelmező eszközük. A mi időnkben is voltak bajok, de a tanárnak respektje volt! Igen nagy szabadlábra engedték az ifjúságot, már a kisgyermeket is. Egyéb sincs, csak tévénézés, ahol persze sok mindent látnak, de kevés jót tanulnak belőle. Akadtak nehezen kezelhető tanulók, de az agresszivitás nem volt ennyire jelen az iskolában.

SzH- Ön szerint egy pedagógusnak milyen feladata van a tanításon kívül?

– Hogy jóra, szépre, becsületességre nevelje az ifjúságot. Szerettesse meg magát, az iskolát, a tantárgyakat, úgy tanítson, hogy a diáknak sikerélménye is legyen, ne szegje kedvét.

Cikk megtekintve összesen: 780   |   Cikk megtekintve ma: 1

Hozzáadom: