– Más volt, mint a többi. Talán az egyetlen szép nap a pályafutásom alatt. Különös hangulat vett erõt rajtam, éreztem, hogy egyszer s mindenkora lezáródik a múlt. Senkit nem akarok megsérteni, de valójában akkor kezdõdött el az igazi rendszerváltás. Éva néni 1933. május 9-én született Nyújtódon, de óvodáskora óta Kézdiszentléleken nevelkedett. Tanítói diplomáját 1952-ben szerezte meg a kézdivásárhelyi tanítóképzõben. Friss végzõsként Apácára helyezték, onnan 1955- tõl került haza, Kõvárra. „Tudom, hogy hálátlan voltam, amikor eljöttem Apácáról, mert ott nagyon jó dolgom volt, de szükségét éreztem, hogy lássam a Perkõt, mert az én világom része, és sok nehézségen átsegített a tudat, hogy itthon vagyok. Itt érzem jól magam.” Nyugdíjba vonulásáig, amelyre 1988-ban került sor, 33 évet oktatott a kézdikõvári iskolában. Több mint húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy valaki méltányolja az õ, illetve a társai munkáját.

SzH: Netán gyermekkori álom volt a pedagógusi pálya?

– Dehogy, egyszerûen így hozta a sors. Nem akartam pedagógus lenni, mert csak azt láttam benne, hogy az „orrodnál fogva vezetnek”. Mindent meghatároztak, hogy merre léphetsz, s mennyit. A tanár nem kapott esélyt, hogy a nézeteit vallja, az óra menete is csak úgy lehetett, ahogy elõ volt írva. Én sem akartam megváltani a világot, de szerettem volna, hogy békén hagyjanak, hadd tegyem a dolgom a legjobb belátásom szerint. S erre nagyon jó helynek bizonyult Kõvár, ahol eleinte csak hét osztály mûködött, és sok volt az analfabéta. Emlékszem, amikor mentünk beírni a gyermekeket, s kérdeztük, hogy mikor született, az édesanya azt válaszolta, pityókaültetéskor. Ezen a központi ellenõrzésektõl félreesõ helyen egy kicsit úgy tanítottunk, ahogy akartunk, a lehetõ legkevesebb politikát beleszõve. Késõbb aztán rájöttem, hogy mégis a katedra mögött van a helyem, nem azért, mert minden tetszett a tanügyben, hanem mert gyermekekkel foglalkozhattam, a jóra nevelhettem õket, s ez adott egy kis megnyugvást. Habár sok-sok kellemetlenség ért bennünket, mégis úgy alakítottuk a mindennapjainkat, hogy mindig legyen egy kis örömnek is hely benne.

SzH: Milyen kellemetlenségek érték?

– Annak ellenére, hogy Kõvár nyugodt hely volt, pártvonalon nagyon sokat zaklattak, s majd a tudtomra adták, hogy ez csak akkor szûnik meg, ha beállok közéjük. Az állásom forgott a kockán, nem tehettem mást. Amúgy az egész tanügyi rendszer a színlelésre épült, állandó beszámolókat kellett írni, amiket, mint késõbb kiderült, a kutya sem olvasott el: az egyik faluban az igazgatónõ felmérgelõdött a sok irkálás miatt, s beleírta a szövegbe, hogy aki ezt elolvassa, ad neki 100 lejt, majd így adta le a tanfelügyelõségnek. Mivel senki sem jelentkezett, az év végén az illetékesek képébe dörgölte az egészet. Leginkább ezek maradtak meg bennem, így érthetõ, hogy nem hiányzik a tanítás…

Cikk megtekintve összesen: 538   |   Cikk megtekintve ma: 1

Hozzáadom: