– Kérem, meséljen szülőhelyéről! Hol végezte tanulmányait?

– 1945. szeptember 2-án születtem a Brassó megyei Türkösön, amely hajdan önálló település volt, ma Négyfalu része. Egyszerű munkáscsaládban nőttem fel, négyen voltunk testvérek. Soha nem volt könynyű sorunk, de a szüleink szigorúan neveltek, ragaszkodtak hozzá, hogy tanuljunk. Édesanyánk háziasszony volt, édesapánk Brassóba járt be 45 éven keresztül egy gyárba, ahol géplakatosként dolgozott. Hét osztályt Türkösön végeztem, onnan felvételiztem Hosszúfaluba, mert ott volt a legközelebbi líceum. Körülbelül 4-5 kilométerre lehetett, és gyalog tettük meg az utat, mert akkor még nem volt ennyi autóbusz. Miután a líceumot elvégeztem, felvételiztem Marosvásárhelyre, a pedagógiai főiskolára, román-történelem szakra. A diplomaszerzést követően elhelyeztek a Bodzafordulóhoz tartozó Csemernekre, ahol egy esztendőt tanítottam, onnan kerültem 1967 szeptemberében Kézdiszentlélekre.

– Mikor kötelezte el magát végleg a tanári pálya mellett?

– Már gyermekkoromban kirajzolódott előttem, amikor az udvaron játszva tanítottam a többieket, írattam a felmérőket, javítottam, jegyet adtam. Mindig szerettem a gyerekeket, örömmel töltött el, ha megszerzett tudásomat átadhattam, megoszthattam másokkal. Nem is merült fel, hogy más szakma felé kacsintgassak. Amikor kihelyeztek Kézdiszentlélekre, egy szót sem tudtam magyarul, ezért eleinte nagyon nehéz volt, főként a gyerekekkel, mert ők egyáltalán nem tudtak románul. Aztán lassacskán beilleszkedtem a közösségbe, megtanultam a nyelvet, itt ismertem meg a későbbi férjemet is. Két gyermekünk született.

– Milyen pedagógusnak tartja magát?

– Nagyon szigorú voltam, szinte soha nem adtam tízest senkinek, megköveteltem, hogy olyan színvonalon kapjam vissza a tudást, ahogy leadtam. Voltak diákjaim, akik ezért nehezteltek rám, de én tudtam, hogy később a hasznukra fog válni. Sok diákomnak még itthon magánórát is tartottam délutánonként, csakhogy megtanulhassák a nyelvet.

– Hogyan fogadta a községvezetéstől kapott, Szentlélekért-kitüntetést?

– Nagyon szívmelengető érzés volt, hogy nyugdíjasként is rám gondoltak, méltatták munkásságomat. Őszintén szólva aktív pedagógusként is jólesett volna némi biztatás, elismerés, de akkor ez nem történt meg, ezt pótolta most némiképp ez a jelképes kitüntetés. Harminchét gyerekek, kollégák között eltöltött év után nagyon nehezen indultak a nyugdíjas évek, hatalmas volt a csend, és ahogy az ősz közeledett, mindig valami szívszorító érzés fogott el. Most is tartom a kapcsolatot a volt pedagógus kollégáimmal, és bizony sokszor panaszkodnak, hogy a mai gyermekek már nem tanulnak olyan lelkiismeretesen, mint régen. Én mindig magasra tettem a mércét, de aki tanult, abból lett valami, és a mai napig is, ha két szó erejéig találkozunk az utcán, megköszönik nekem a szigort, amivel oktattam őket.

 

Cikk megtekintve összesen: 647   |   Cikk megtekintve ma: 1

Hozzáadom: