– Miért éppen a tanítói pályát választotta?

– 1933-ban születtem Kurtapatakon, az elemi iskolát szülőfalumban végeztem, a gimnáziumot a kézdivásárhelyi Nagy Mózesben, majd onnan a csíksomlyói tanítóképzőbe felvételiztem, ott diplomáztam 1952-ben. A szüleim mindig papnak szerettek volna adni, az én vágyam viszont az volt, hogy katonatiszt legyek, de végül a sors úgy hozta, tanító lettem. A gyermekek iránti szeretetem, a szakma iránti elhívatottságom segített abban, hogy viszszagondolva úgy érezzem, teljes emberként végeztem a munkámat.

– Mikor állt a katedra mögé?

– 1952. szeptember 1-jén Csíkszentkirályra helyeztek több kollégámmal együtt, ott nagyon fiatalon, 19 évesen aligazgató lettem. A következő évben elhelyeztek Csíkszentimrére, onnan pedig el is vittek katonának három évre. Nagybányán szolgáltam határőrként, majd Szatmárra kerültem, ahol a katonai fúvószenekar főnök-helyettese lettem, vadászkürttel zenéltem. 1956-ban, a magyar forradalom évében munkaszolgálatra vittek a Suceava megyei Burdujeni faluba, ebben az időszakban a tanítás teljesen kimaradt az életemből. 1956. november 1-jén leszereltünk, és 1957 januárjától Ojtozba helyeztek tanítóigazgatónak, ahol a feleségemet is megismertem. A településen nem volt iskola, a kultúrotthon öltözőjében, a kaszárnyában folyt a tanítás. Mint fiatal igazgató, a szülőbizottsággal közösen kértük a Magyar Autonóm Tartománytól, hogy adják át nekünk az új posta épületét, amely a Román Postáé volt. Visszajött a válasz, hogy nem lehet, ekkor a munkásokkal, sose felejtem el, bizottságot alakítottunk, amely elment Bukarestbe az akkori miniszterhez, Groza Péterhez. Végül ennek hatására átengedték az épületet az iskola használatába. Nagy volt az öröm, hogy megoldódott a gond, a szülőkkel lepadoltuk, bekerítettük, akácfákat ültettünk, így lett meg az iskola.

– Hogyan került Kézdiszentlélekre?

–1960 szeptemberéig tanítottam Ojtozban, amikor Kézdiszentlélekre helyeztek iskolaigazgatónak, előbb csak hat hónapra, majd egy évre, végül itt maradtam. Pályafutásom elején fiatal, kevés tapasztalattal rendelkező igazgatóként nehéz dolgom volt, de az öszszetartó, segítőkész munkaközösségnek köszönhetően rengeteget tanultam. 1973-ig voltam igazgató, ez idő alatt a szülőkkel közösen sokat szépítettük, bővítettük az iskolát, parkosítottunk, bekerítettük a területet, szerveztük a kulturális életet.

– Nyugdíjba vonulásáig tanítóskodott?

– 1973-ban megválasztottak néptanácselnöknek, ezt a funkciót töltöttem be 1986-ig, amikor leváltottak, mert visszautasítottam a Ştefan Gheorghiu pártakadémia elvégzését. Ez után még egy darabig kultúrigazgatóként tevékenykedtem, majd visszamentem tanítani egy évet.

– Milyen érzelmekkel fogadta az elismerő oklevelet?

– A munkámat mindig mindenhol elismerték életem során, de kitüntetést soha nem kaptam. A Szentlélekért elismerő oklevél átvételekor az a csodálatos érzés töltött el, hogy megbecsülik, tisztelik a faluért, az iskoláért végzett munkásságomat. De az elért célokat, eredményeket nem tudtam volna megvalósítani tanítványaim, pedagógus kollégáim nélkül, köszönet nekik, valamint a jelenlegi munkaközösségnek is, gondolok itt a polgármesteri hivatalra és az iskolára egyaránt. Munkájuk példaértékű.

Pál-V. Réka

Cikk megtekintve összesen: 819   |   Cikk megtekintve ma: 1

Hozzáadom: