– Miért választotta a tanári pályát?

– Budapesten születtem 1942. január 20-án, és amikor 1944-ben kitört a háború, hazaköltöztünk Almásba, édesanyám szülőfalujába. Az elemi iskolát ott végeztem, volt egy nagyon kedves tanárnőm, Frei Zsuzsanna, aki nagy hatással volt rám. 1956 októberétől a Kézdivásárhelyi Elméleti Líceumba iratkoztam reálosztályba, ahol elég nehéz sorsom volt, mert édesapámat kisiparosként kuláknak tartották, és tandíjat kellett fizetnem. Amikor végeztem, az egyik barátnőmmel Marosvásárhelyre, a gyógyszerészetire mentünk felkészítőre, közben megtudtuk, hogy indítanak egy tanárképző szakot, és mivel a gyógyszerészeti szakon túljelentkezés volt, a pedagógia mellett döntöttünk. De itt is reáltárgyat választottam, így végeztem el a kémia-fizika szakot.

– Mikor és hogyan került Kézdiszentlélekre?

– Miután megkaptam a kinevezésem, egy évet Gelencén tanítottam, aztán 1964 őszétől Kézdiszentléle - ken szereztem címzetes helyet, és itt tanítottam egészen 1999-ig, nyugdíjazásomig. A tantárgyaimat nagyon szerettem, szívvel-lélekkel végeztem a munkámat, sokan mondták, hogy szigorú vagyok, de én úgy éreztem, hogy csak akkor várhatom el a diákjaimtól, hogy tanuljanak, ha becsülettel, odaadással végzem a munkámat. Rengeteg versenyen vettünk részt, a diákjaimat mindig azzal biztattam, hogy a siker a szorgalom jutalma, ezért kell szorgalmasan tanulni. Meg is volt az eredmény, mert sokan lettek közülük tanárok, gyógyszerészek.

– Milyen érzésekkel gondol vissza munkásságára?

– Nagyon lelkes tanárnak tartottam magam, sokszor hazahívtam a diákokat, felkészítőt tartottam nekik. Munkásságomat talán leginkább József Attila soraival tudom összefoglalni: „Dolgozni csak pontosan, szépen ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Vallom, hogy az iskolában nemcsak oktatni, hanem nevelni is kell, ez a nevelés a pionír-tevékenységek során nagyon jól megvalósult, igaz, sokszor erőnkön felül dolgoztunk. Még a hétvége sem volt szabad. Én minden kötött és kötetlen foglalkozásba próbáltam belecsempészni a szeretetet, az egymás iránti, a szülőföld iránti szeretetet, amit visszatekintve sikerült is elérnem.

– Hogyan fogadta az önkormányzat elismerő kitüntetését?

– Ha az ember becsülettel átdolgozik egy életet, és ezért még a végén elismerést is kap, az mindenképp jól - esik.Megtisztelő és megható volt átvenni az oklevelet. Egy Ady-idézettel zárnám a beszélgetést: „S akik még vagytok, őrzőn, árván,/ Őrzők: vigyázzatok a strázsán.” Nekünk ez volt a feladatunk, vigyázni, figyelni a strázsán.

Szerkeszti: Pál-V. Réka

Cikk megtekintve összesen: 723   |   Cikk megtekintve ma: 2

Hozzáadom: