– Köztudottan színes személyiség, pontosan mivel foglalkozik?

– Gyerekkoromban hegedűt ragadtam, Herczeg Tibor tanár úrtól tanultam játszani rajta, apám meg bátorított. 1984-ben újítottam fel egy hangszert a csernátoni múzeumban, ezzel együtt kezdtem el a hangszerkészítést is. Egy eléggé felszerelt műhellyel rendelkezem a Tutora Vándorszínház telephelyén, de ha muszáj, akkor az apróbb hangszereket „menet közben” is elkészítem. Rég űzöm már a szakmát, nem csupán vándorzenészként, hanem vándorszínészként, kézművesként is.

– Milyen hagyományai vannak az ilyen jellegű vándorlásnak?

– A vándorszakmai megfogalmazás tipikusan középkori, a modern nyelvekben tudtommal egyedül az olasz kultúrában maradtak meg ezek a megnevezések. A szakmáját hagyományos módon művelő vándorművész sajnos már ott is kuriózum, az e célra létrehozott, intézményesített fesztiválok is kereskedelmi, úgymond pénzfejő, a kultúrát nem csupán használó, hanem kihasználó rendezvények lettek, de azért még léteznek helyek, ahol lehet és érdemes spontán produkciókat tartani.

– Milyen helyekre gondol?

– Ez a hagyomány Franciaországban például még mindig olyan erős, hogy a rendfenntartók rögtön képesek elbírálni a vándorprodukciók minőségét, és a valódi művészeket békén hagyják, semmilyen engedélyhez nem kötik a munkájukat. Maga a státus jogilag is el van ismerve, a francia vándornak az van beírva a személyi igazolványába a lakcímnél, hogy vándor. Nálunk sajnos a vándorművész hagyománya kiveszett, pedig létezett ilyen. Így alakultak meg Erdély-szerte a színházak, társulatok, amelyek majd mecénásokra leltek és letelepedtek, a hivatásukhoz tartozott a társadalmi rétegek közti kulturális kapcsolatfenntartás, oktatás, szórakoztatás. Mindebből jóformán semmi nem maradt, a kulturális intézmények a pénzügyi kérdésekre figyelve készítik el a produkciókat, emellett a falvak el vannak hanyagolva.

– Mi a helyzet itthon, Háromszéken?

– Elsősorban a megye és Sepsiszentgyörgy kulturális vezetésétől függ, hogy mi történik itthon. A Tutora Vándorszínház bebizonyította, hogy igenis van igény jó produkciókra vidéken is. Három év alatt több mint hatszáz előadás fűződik a színházunk nevéhez, nagy sikert arattunk, nem haltunk éhen, jelenleg is annyi meghívásunk van, hogy nem tudunk eleget tenni mindegyiknek. A megyei művelődési központnál miután anyagi támogatást kértem – mert nem tartottam korrektnek, hogy sok, hatékonyság nélküli intézmény pénzt kap, velünk ellentétben egy projektet kértek tőlem. Át is küldtem egy, a város hangulatának javítást célző pályázatot, két évvel ezelőtt történt – azóta sem kaptam választ rá. Helyi törvényjavaslatokat, az utcai művészek törvényesítését tartalmazta ez a terv saját tapasztalataim alapján. Utánpótlásra volna szükségünk, mint mondtam: rengeteg a meghívásunk, de a fiatalok nem akarják vállalni az ilyen életformát, egy intézményesített keretben megbújva, a karriert hajhászva akarnak megélni. Majd kiderül, hogy igazuk van-e, amikor az élet megpróbálja őket…

 

Cikk megtekintve összesen: 826   |   Cikk megtekintve ma: 1

Hozzáadom: