„Megváltozott az életem”

Az osztályteremben újból kisgyermekké vált idõsek nem szégyellték könnyeiket, s mint az késõbbi beszélgetésünk során kiderült, érzéseikrõl is õszintén vallottak. – Hálát adok a Jóistennek, hogy létezik ez a betegellátás, hiszen amióta járnak hozzám a nõvérkék, megváltozott az életem – öntötte ki a lelkét a 86 esztendõs kurtapataki Polgár István, röviddel azt követõen, hogy az ünnepi mûsort adó gyerekek közt szétosztotta pénztárcája tartalmát. – Két éve járnak hozzám, elhozzák a gyógyszereimet, elvisznek az orvoshoz, a községházára, de ami még ennél is fontosabb, hogy vigasztalnak magányomban, ugyanis tíz éve már annak, hogy egyedül maradtam. A 72 esztendõs Földi Mihály húsz évet szakácskodott a ferences zárdában, s mivel nem nõsült meg, deresedõ fejjel azon kapta magát, hogy keserû az egyedüllét. – Mindenkinek szüksége van valakire, magányosan nem jó lenni. Nekem nagy segítséget nyújtottak és nyújtanak ma is a Caritasnál dolgozó hölgyek. Elfekélyesedett lábbal szenvedtem odahaza, õk pedig nap mint nap jöttek kötözni. Azt, hogy begyógyult a seb a lábamon, nekik köszönhetem.

„Rájuk vagyok utalva”

A két gondozónõ odaadását ecsetelte a 82 esztendõs Babos Istvánné, Zsófia is, aki magas vérnyomás miatt szenved. – Marika a szomszédom, így már reggel figyeli, hogy felkeltem-e, jön, méri a vérnyomásomat, s azonnal orvosolja a gondot. Az elsõ perctõl kezdve megmondtam nekik, hogy rájuk vagyok utalva, mert egyedül maradtam. Bálint Ibolya 80 esztendõs nyugalmazott tanítónõ újonnan került fel a gondozottak listájára, és bár azóta meggyógyult, még mindig igényli a nõvérkék társaságát. – Adjunk hálát a hivatalnak, hogy támogatják ezt a kezdeményezést, mert nagy segítség mind nekünk, mind pedig a helyi orvosnak. Nagyon kalandos életem volt, kezdve attól, hogy Szárazajtán születtem, és 15 évesen szemtanúja voltam a ’44-es vérengzésnek; késõbb eltanácsoltak a tanügybõl, mert a szüleim kulákok voltak. 1962-ben, Esztelnekre kerülve, a csángótelepen tanítottam kilenc évig. Aztán, amikor egy kicsit boldogabb lettem volna, megözvegyültem, 13 éve annak már. A hit tartja bennem a lelket, ha nem hinném, hogy a Jóisten segít, lehet, meg is halnék.

Nem munka – elhivatottság

A gondozók mindketten elhivatottságról beszélnek munkájuk kapcsán. – Mindig ragaszkodtam az öregekhez, s számomra nemcsak azt jelentette, hogy idõsek, akin segíteni kell, hanem édesanyámat és édesapámat láttam bennük. Úgy érzem, a Jóisten találta ki nekem ezt a munkát. Azzal, hogy tudok rajtuk segíteni, magamon segítek – osztotta meg lapunkkal Domokos Rozália nõvér. Perdi Máriát gyerekkora óta foglalkoztatja az idõsgondozás, 1992 és 1996 között egy magyarországi öregotthonban dolgozott. – Ez a munka betölti az életemet, a gondozottak pedig olyanok, mintha a családtagjaink lennének, annál is inkább, hogy állandó bejárásunk van a lakásukba, megosztják velünk a legapróbb gondjaikat, bajaikat. Sajnos, vannak köztük olyanok is, akik évek óta nem jártak ki a házból, ágyban fekvõ betegek, nem tudtak eljönni erre a találkozóra sem. Ezek több idõt, több odafigyelést igényelnek, így a beszélgetésre nem jut annyi idõ, amennyit õk szeretnének, ettõl függetlenül ritka az, akihez hetente csak egyszer megyünk. Varga Attila polgármester egyike azon háromszéki polgármestereknek, akik azonnal felkarolták az otthoni beteggondozás beindítását. – Elégtétel a számomra, hogy mindjárt négy éve, 2006 márciusától mûködik ez a szolgáltatás. Havi 2500 lejjel terheli a költségvetésünket, de elmondhatjuk, hogy megéri az áldozatot, mert ezért több mint ötven idõs falusfelünk részesül több odafigyelésben, gondozásban.

Cikk megtekintve összesen: 658   |   Cikk megtekintve ma: 2

Hozzáadom: