Ezek közé sorolja a „magyar világnak” nevezett négy esztendőt (1940– 1944), és némi nosztalgiával veszi számba, hogy akkor még a falu egyben volt, pezsgett a gazdasági élet: „Egy hektár cukorrépa termése tíz hektár gabona jövedelmével ért fel, s a répamag-termesztésre sem panaszkodhattunk. Azóta sem lehetett többé egy hektáron termett mag áráért két ökröt vásárolni, pedig akkor még az ökörnek is ára volt”– állapította meg, majd így folytatta: „pontos munkát követelt, dugványt vetettünk, de a cséplésnél még inkább figyelni kellett, harmatosan összerakni, hogy ne hulljon, és a szekerekre ponyvát raktunk, hogy egy szem se menjen kárba. Lett vagy 18 mázsa répamagunk.”

Aztán a kollektivizálás szépen öszszekavarta a falu életét, annyit fizettek a kényszerből beszolgáltatott termékért, hogy az elszállítása többe került. Abban az időszakban az járt jól, akinek nem volt földje, mert ők beálltak a semmivel, s egyből vezetők lettek. Nem kellett a meghagyott kicsiföldért még beszolgáltatniuk is, emlékszik vissza Dimény Ferenc. „Elvitték a nagygazdákat, hogy ráijesszenek a népre, álljanak be a közösbe, de akkor is volt egy kicsi huncutság, mert aki rokonságba volt a kollektivizáló brigádosokkal, az megúszta, s magángazda maradhatott. Az volt a lényeg, hogy unjanak rá a gazdálkodásra, szegényedjenek le, mert annak lehet csak dirigálni, akinek üres a kamrája” – vonta le a tanulságot Ferenc bácsi.

Távozásunk előtt még megosztott pár gondolatot. Szerinte tönkrement a falu ahhoz képest, ami volt, de a legnagyobb bajnak azt tartja, hogy a gazdagok nem hagytak maguk után elég gyereket, s a nagy vagyont nincs kire hagyni. „Olyan család is akadt, ahol több mint tíz gyerek után most üres a ház, szétszóródtak a világban. Így az elöregedett faluban nem lehet rendet csinálni” – mondta ki az ítéletet a dálnoki közösség egyik legidősebb tagja.

Cikk megtekintve összesen: 421   |   Cikk megtekintve ma: 1

Hozzáadom: