Lajos bácsi azt szokta mondani, az õ generációja mostoha idõben született, s ráadásul a vég elõtti nyugalmat sem adják könnyen, mert késik a nyugdíj, ezért kénytelen hitelben vásárolni; másrészt a községházán sincsenek tisztelettel a korára, könyörtelenül kiróják rá az éjjeliõrség-díjat. „Pedig ma vagyok, s holnap nem” – mondja reményvesztetten. Élete nehézségek sorozatából áll. Kezdve attól, hogy egy zsellércsalád negyedik gyermekeként látta meg a napvilágot, egészen addig, hogy tizenhét éve özvegyként, egyedül éli fogyó napjait. – Szüleim Rápolti László úrnak dolgoztak, ez a terület is az övé volt valamikor, ahol most lakom. Ha apám nem ment dolgozni, mert történetesen megbetegedett, akkor jöttek, és leszerelték az ajtót. Nem számított, hogy tél van-e vagy sem, az ajtót addig nem hozták vissza, amíg apám el nem ment dolgozni az úrnak. Szegény anyám pokrócot kellett szegeljen a bejáratra.

SzH: Edzett gyermekkora ellenére is megrázó élmény volt az orosz rabság. Hogy került fogságba?

– Az árkász századnál szolgáltam Sósmezõnél, aknákat telepítettünk, kutakat robbantottunk, hidat építettünk vagy éppen romboltunk a visszavonulás során. Bethlennél fogtak el 1944-ben, miután Horthy kapitulált. Nem volt nehéz dolguk, túlerõben voltak, a seregünk pedig szétzüllött. Egy hetet a fronton tartottak, aztán Földvárra vittek. Ott megszökhettem volna, és bánom, hogy nem tettem, mert volt egy három méteres vízvezeték, ahol egy éjjel hatszor is kijártam, csak sajnos, nem tudtam, milyen irányba menjek. Tétovázásomért négy esztendõvel fizettem, amit Magnitogorskban kellett letöltenem.

SzH: Mi a legelevenebb emléke errõl a négy évrõl?

– Az éhezés. Egyik nap megettük a reggelit, s másnap este az ebédet. A halat farkastól, uszonyostól, saláta helyett labodát, a pityókát nyersen, héjastól ettük, még a bojtorján héját is lehúztuk, úgy rágtuk be. Amúgy nem kegyetlenkedtek velünk, a lágerkapitány szerette a magyarokat, mert az édesanyja magyar asszony volt, akit az apja az elsõ világháború idején vitt magával Magyarországról. Ennek ellenére a tízezer emberbõl tavaszra már csak háromezren maradtunk, a többivel a vérhas végzett. Egyfolytában csak temettünk, egy gödörbe 25 embert földeltünk el. Kemény iskola volt, mert hát túlélést tanultam, aminek még ma is hasznát veszem. Ezenkívül nem tudnak eladni se oroszul, se románul, se németül, de még tatárul is tudok egy keveset. Nem kérkedem, de ritka a magamfajta ember Csernátonban, aki a magyar hadseregben villával ette meg a levest! Ráadásul a tányérom a földön volt, engem pedig a szakaszvezetõ a kuffer tetejére állított, de úgysem fogott ki rajtam!

SzH: Hazatérésük felkavarta az egész falut.

– Gheorghe Gheorghiu-Dej ott hagyott minket, székelyeket hadisarcban. A magyar katonákat hazaengedték, minket kivittek a kolhozba dolgozni. Itthon semmit nem tudtak rólunk, végül 1948 októberében vagoníroztak be. Foksányban fúvószenekarral kísértek az állomásra, de annyian voltunk, hogy a vonat tetején tudtunk csak utazni. Az alagútban majd megfulladtunk a füsttõl… Éjjel kettõkor érkeztünk haza Csernátonba, Makó Bélával ketten. Egy szekér haladt elõttünk, s a hajtója azt énekelte, „Tebenned bíztunk elejétõl fogva”. Rögtön megismertük Bajka Marcit, õ aztán összecsókolt, menet közben felköltötte az egész falut. Azt kiabálta, két olyan ember érkezett haza, akinek holthíre jött, de hála Istennek, olyan épek, mint két tojás.

Cikk megtekintve összesen: 702   |   Cikk megtekintve ma: 1

Hozzáadom: