A magyarság hitvilágát, mesevilágát, mondavilágát, zenevilágát és népművészetét egy Belső-Ázsiából hozott örökség köti össze: ez az „égig érő fa”. Nemcsak hiedelemmondáink, népmeséink sajátos eleme ez a hatalmas fa, ágai között a Holddal és a Nappal, hanem az Európában egyedülállóan gazdag népi díszítőművészetünknek is. Pásztoraink szaruból készült sótartóin, tálasainkon, házaink oromzatán, edényeinken, bútorainkon egyaránt előfordul ez a csak a magyarság számára megfejthető szimbólum.

Őseink hamar felismerték, hogy a növények megszületése, növekedése, beérése és halála az emberek szeme előtt zajlik, és hasonlatos az ember életrendjéhez. Ám a növényzet tavasszal újraéled, az ember élete viszont halálával véget ér. Itt találjuk meg az életfa-gondolat nyitját; a vegetáció örök újjáéledését átvinni az emberre. Tőlünk keletre sok változatban él az életfa hite, amelyeket rajzokban, faragásokban, rátétmunkákban és domborműveken találunk meg. A belső-ázsiai török népek képzete szerint a világfa minden fa legmagasabbika, amelyik mindennek a középpontjában nő, és csúcsa a főisten (az egyisten) lakásáig ér.

Az égig érő fa motívumát elszigetelt, Európában csak magyarlakta területen megtalálható volta miatt még a honfoglalás előtt Keletről hozott ősvallásunk maradványának kell tekintenünk. Életfa-ábrázolások fordulnak elő honfoglalás-kori szíjvégeken és más tárgyakon, amelyek ugyancsak azt bizonyítják, hogy az életfa fogalmát (mítoszát) és szimbólumrendszerét Belső-Ázsiából hoztuk a Kárpát-medencébe. Az égig érő fa Belső-Ázsia alapmítosza, képzetét a török népek mind ismerik a következő elképzelés szerint: él a világon egy csodálatos fa, amelynek hét vagy kilenc ága van. A fa olyan helyen nő, hogy csak az ilyen tudományban jártas ember találhatja meg, a közönséges ember csak hírét hallja, de látni nem láthatja. A magyar hiedelemvilág „csudálatos fája”, „égig érő” vagy „tetejetlen” fája a belső-ázsiai népek világfája, amely összeköti az alsó (földalatti), a középső (a földi) és a felső (túl)világot. A népmesék fantasztikumnak ható részletei alapjaikban nem kusza képtelenségek, hanem többnyire ősi vallási hagyományok. Az égig érő fa teteje közelében elnyúló ágon hajszálon függő vagy három madárlábon forgó kastélyt, vagy réz-, ezüst- és aranypalotát és táltoslovakat találnak az azt megmászó mesealakjaink.

Ez az égig érő fa meséinkben is megmaradt: a sárkány elrabolja a lányt, és az égig érő fa tetejére viszi. Sokan indulnak el kiszabadítására, de kísérletük kudarcba fullad. Végül a kis kanásznak sikerül feljutnia a világfa csúcsára úgy, hogy baltájával lépcsőt vág a fa törzsébe, és a rétegekből álló lombkoronán „világról világra” halad. A hőst az ott lakó Szél, a Hold és a Nap segíti útján. Ebben a mesében a magyarok ősvallásának három rétege ötvöződik: 1. az ég rétegződése és az egyes rétegekben lakók pontos meghatározása; 2. az élet fája teli tápláló gyümölccsel; 3. az akadályokkal megtűzdelt fa megmászása.

Írásos történeti forrásaink, népmeséink és népművészetünk megemlékezik olyan hatalmas fáról, amelynek csúcsa az égitestekig ér. Az égig érő fa meséjét az egész magyar nyelvterületen ismerték/ ismerik. A magyar nép hitvilágában a sorsjelző életfa az ősfákkal és családfákkal egy gyökéren nő, hiszen jelképes értelemben az anya helyett áll. A gyermek életfája a vér szerinti anya felsőbbrendű énje. Amikor a beteg gyermeket átemelték ágai közt, abban a hitben voltak, hogy ezáltal az anya „újraszüli” fiát, életerejéből is átad valamit. A parasztember életében a gyermek világrajötte után a házasság a legnagyobb esemény; a legszebb életfa mindig a menyegzőn ékeskedett; az életet, a termékenységet és a bőséget jelképezte.

Őseink jól megkülönböztették a testet és a lelket; erre utal, hogy létezett külön szó a lélekre, és e kifejezés bizonyos kapcsolatban áll a lehelettel. A lélek továbbélésére utalnak a halotti torok és a temetési szertartások.

Egyistenhitünk máig köztünk élő szimbóluma és gondolatvilága az égig érő fa; erről hallanak gyermekeink és unokáink meséikben, ezt látják a körülöttük lévő tárgyakon, figyelmeztetve arra, hogy ez ősi hagyatékunk, amely bennünk él, meg kell őriznünk, és tovább kell adnunk.

Hankó Ildikó

Cikk megtekintve összesen: 314   |   Cikk megtekintve ma: 2

Hozzáadom: