Elévülhetetlen felelősség hárul a hazai tudományos élet vezetőire, akik jól ismert hazugságokkal terhelték meg fiatalságunkat, szót sem ejtve azokról az eseményekről, amelyek a magyarságot Európa népei közé emelték már akkor, amikor az itt élő népek még valójában többistenhívők voltak. 1990-ben, amikor tömegével alakultak különböző hagyományőrző civil szervezetek, lelkes embe rek – sokszor minden alapismeret nélkül – mesét szőttek eleink éle - téről, rokonainkról, életmódjukról, kultúrájukról, vándorlásukról. Mivel az erre utaló forrásokhoz minden jó szándék ellenére sem jutottak hozzá, több lett benne a fantázia, mint a valóság. Történészeink nem vállalták föl azt a szerepet, amit kötelességük lett volna, soha nem kutattak azokon a helyeken, ahol nyomára bukkanhattak volna eleink hiteles életének, hitének.

Amíg Európa szinte minden népe (finnugorok, skandinávok, germánok, görögök, rómaiak) sokistenhívő volt, a magyarok ősei kezdettől egyistenhívők. Ez annyira egyértelmű volt, hogy már a hunok nyelvére lefordították a Szentírást, majd Theophylaktosz Szimokáttész bizánci történész Kr. u. 570 körül írt Historiájában így mutatja be őseink vallását: „A turkok (magyarok) szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.” Az örmények a Krisztus utáni II. században vették fel a kereszténységet, és forrásaikban olvassuk, hogy 530 táján Quarduct, majd Maq örmény püspökök az akkor a Meotisz menti onogurok (magyarok) között térítettek. A Krisztus utáni VIII. században már létezett a dorosi metropolita alá tartozó „hun (onogur) püspökség”, majd a Cirill- és Metód-legendák leírják a magyarok kereszténységét.

A Gesta Hungarorumban olvassuk: „Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenhez…” Anonymus így ír: „Álmos vezér, akinek a segítsége a Szentlélek volt… Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten győzelmet adott nekik…” A nógrádi csatánál pedig „az isteni kegyelem volt velük”. A Képes Krónika így számol be: „Árpád… a mindenható Isten kegyelmét kérte, majd minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten…” A történeti források feljegyzik, hogy 948 táján Bulcsú és Tormás, majd 953-ban Gyula törzsfő Konstantinápolyban megkeresztelkedett. Prümwart püspök 926 táján Sankt Gallenben, majd Szent Wikbert 954-ben a magyar sereg vitézei között prédikált, és terjesztette a római katolikus vallást. Géza nagyfejedelem Vidinben egész családját megkereszteltette, így Vajkot – a későbbi Szent Istvánt is –, aki nem 1000-ben ismerte meg a kereszténységet, hanem már 7 évesen.

A magyarok egyistenhite a pusztai lovas népek életmódjából következett. Életükben a menny, az égitestek és a természeti erők mellett mindig a „főisten” alakja emelkedett ki; szükségük volt egy biztos kezű, észszerűen irányító, „felső lényre”. A hitvilágra vonatkozó összes szavunk belső-ázsiai török eredetű (isten, lélek, imád, menny, másvilág, bűn, bocsát, búcsú, hisz, hit, teremt, örök.) Úgyszólván az egész Bibliát le lehetne fordítani a honfoglalás kori magyarság nyelvére. Ehhez az egyistenhithez társul a magyarság eredetének mítosza, a vallásos képzeletvilág, amely megjelent Európa keleti határán, és a kereszténységbe való beintágrálódása ilyen előzmények után sokkal egyszerűbb és könnyebb volt, mint a sok - istenhívő európai népeknél.

A magyarság kereszténysége kicsit más, mint Európa egyéb népeié; mi magyarul vagyunk keresztények. Őrizzük csodálatos mondavilágunkat, amely keresztény templomaink falfestményein is megjelenik. Gondoljunk a Szent László-legenda jeleneteire vagy Csíksomlyóra, ami már akkor zarándokhely volt, amikor népünk még abban az ősi kultúrában élt, amit magával hozott Keletről. Mai napig szépen összesimul a Boldogasszony és a Babba Mária képe, ahogy ezt nagyon élethűen dokumentálta Daczó Árpád, azaz páter Lukács a Csíksomlyó titka című művében.

A magyar ember ebben a légkörben érzi magát védettnek, erkölcsi értékei teljesen egybevágnak a keresztény hit értékrendjével. Csodálatos egyistenhitünk megjelenik népdalainkban, népművészetünkben, mesevilágunkban.

Miután a magyarság nem ismerhette meg őstörténetét, megpróbálja más úton visszaszerezni elvesztett emlékeit. Ebben azonban sem az egyház, sem a tudomány képviselői nem segítik, ezért érthető, hogy itt-ott nosztalgikus, a valóságtól távol eső világot képzel el magának. Ezért soha ne tévesszük szem elől, hogy amint keresztény hit nélkül nem létezik igazi magyarság, magyarság nélkül sem létezik igazi keresztény hit.

Hankó Ildikó, Kiszely István

Cikk megtekintve összesen: 318   |   Cikk megtekintve ma: 1

Hozzáadom: