Őseink hamar felismerték, hogy a növények megszületése, növekedése, beérése és halála az emberek szeme előtt zajlik és hasonlatos az ember életrendjéhez. Ám a növényzet tavasszal újraéled, az ember élete viszont halálával véget ér. Itt találjuk meg az életfa-gondolat nyitját; a vegetáció örök újjáéledését átvinni az emberre. Az égig érő fa motívumát Európában csak magyarlakta területen megtalálható volta miatt még a honfoglalás előtt Keletről hozott ősvallásunk maradványának kell tekintenünk. Életfa-ábrázolások fordulnak elő honfoglalás kori szíjvégeken és más tárgyakon, amelyek ugyancsak azt bizonyítják, hogy az életfa fogalmát (mítoszát) és szimbólumrendszerét Belső-Ázsiából hoztuk a Kárpát- medencébe.

Az égig érő fa Belső-Ázsia alapmítosza, képzetét a török népek mind ismerik a következő elképzelés szerint: él a világon egy csodálatos fa, amelynek hét vagy kilenc ága van. A fa olyan helyen nő, hogy csak az ilyen tudományban jártas ember találhatja meg, a közönséges ember csak hírét hallja, de látni nem láthatja. A magyar hiedelemvilág „csudálatos fája,”, „égig érő” vagy „tetejetlen” fája a belső-ázsiai népek világfája, amely összeköti az alsó (föld alatti), a középső (a földi) és a felső (túl)világot.

A népmesék fantasztikumnak ható részletei alapjaikban nem kusza képtelenségek, hanem többnyire ősi vallási hagyományok. Az égig érő fa teteje közelében elnyúló ágon hajszálon függő, vagy három madárlábon forgó kastélyt, vagy réz-, ezüst- és aranypalotát és táltoslovakat találnak az azt megmászó mesealakjaink.

Ez az égig érő fa meséinkben is megmaradt: a sárkány elrabolja a lányt és az égig érő fa tetejére viszi. Sokan indulnak el kiszabadítására, de kísérletük kudarcba fullad. Végül a kis kanásznak sikerül feljutnia a világfa csúcsára úgy, hogy baltájával lépcsőt vág a fa törzsébe és a rétegekből álló lombkoronán „világról világra” halad. A hőst az ott lakó Szél, a Hold és a Nap segíti útján. Ebben a mesében a magyarok ősvallásának három rétege ötvöződik: 1. az ég rétegződése és az egyes rétegekben lakók pontos meghatározása; 2. az élet fája teli tápláló gyümölccsel; 3. az akadályokkal megtűzdelt fa megmászása.

Írásos történeti forrásaink, népmeséink és népművészetünk megemlékeznek olyan hatalmas fáról, amelynek csúcsa az égitestekig ér. Az égig érő fa meséjét az egész magyar nyelvterületen ismerték/ ismerik. A magyar nép hitvilágában a sorsjelző életfa az ősfákkal és családfákkal egy gyökéren nő, hiszen jelképes értelemben az anya helyett áll.

A gyermek életfája a vér szerinti anya felsőbbrendű énje. Amikor a beteg gyermeket átemelték ágai közt, abban a hitben voltak, hogy ezáltal az anya „újraszüli” fiát, életerejéből is átad valamit. A parasztember életében a gyermek világrajötte után a házasság a legnagyobb esemény; a legszebb életfa mindig a menyegzőn ékeskedett; az életet, a termékenységet és a bőséget jelképezte.

Őseink jól megkülönböztették a testet és a lelket; erre utal, hogy létezett külön szó a lélekre, és e kifejezés bizonyos kapcsolatban áll a lehelettel. A lélek továbbélésére utalnak a halotti torok és a temetési szertartások.

Eleink szép mítosza volt, hogy a születésre váró gyermek lelke a túlvilágon az életfa ágán lakozik, onnét száll le a földi létbe, és a test halála után oda tér vissza. Ezért megkülönböztették a testlelket, amely a testben levő minden élettani, szellemi, érzelmi és értelmi működés fogalma; a szabadlelket, ami az egyénnek a testen kívüli megjelenési formája, második énje, amely alkalmilag el is válhat a testtől; álomlelket, amely az embernek nem cselekvő állapotában (álmában) mutatkozik meg; a halotti lelket, amely a halál után a föld alatti másvilágon tartózkodik, valamint a fejlelket, amely az ember fejében fészkel.

Egyistenhitünk máig köztünk élő szimbóluma és gondolatvilága az égig érő fa; erről hallanak gyermekeink és unokáink meséikben, ezt látják a körülöttük lévő tárgyakon, figyelmeztetve arra, hogy ez ősi hagyatékunk, amely bennünk él, meg kell őriznünk és tovább kell adnunk.

Hankó Ildikó

Cikk megtekintve összesen: 745   |   Cikk megtekintve ma: 3

Hozzáadom: