„Nem is mester a mézeskalácsos, hanem poéta. Hangulatot ébreszt, mosolyt fakaszt az ajkakon, elpirulásra kényszeríti az arcokat a süteményeivel.” (Mikszáth Kálmán: A fekete város) Az emberiség fejlettebb ételkultúrájának kezdetén már ott volt a méz. A cukorrépa és a cukornád nemesítése előtt az emberiség azzal édesítette ételeit. A méz használata valószínűleg több helyen, egy időben vált ismertté, terjedése a nagy kultúrákat követte. A gabona nemesítésével és a sütés technológiájának finomodásával megjelent a liszttel és fűszerekkel kevert, kisütött mézes sütemény. Amikor a „lepénybe” mézet is kevertek, az édes kaláccsá változott.

Mint szinte minden kulturális érték, keletről érkezett Európába; ezt mindaddig tartanunk kell, amíg az ellenkezőjére bizonyítékot nem találunk. Ahogy a mézsör a sumér kultúrából terjedt Egyiptom és Kelet-Ázsia felé, úgy történhetett a mézes süteményekkel is. Régészek az időszámításunk előtt mintegy 3800 évvel, az Eufrátesz menti sumer Mári város feltárásakor hengeres mézeskalács-díszítő formákat találtak. „Mézes” került elő az időszámításunk előtti mint - egy háromezerből származó mohendzsodárói (Indus-völgyi) ásatásokból is. A mézeskalács ezt követően elterjed Európa északi részében is; a skandinávok és a germánok Odin istennek sütöttek mézeskalácsot. A németek mézeskalácsa először Nürnbergben jelent meg 1008-ban, majd általánossá vált az egész Európában.

Miért írunk a mézeskalácsról mint „magyar örökségről”? Elsősorban azért, hogy eloszlassuk azt a tévhitet, amelyet a legtöbb „mézeskalács- történelemben” olvasunk, hogy „őseink a mézeskalács készítésének tudományát feltehetően Etelközből hozták magukkal”. Amikor a mézeskalács „karrierje” Mezopotámiából Egyiptomba, és Belső-Ázsiában a csúcsra jutott, annak őseink is részeseivé váltak. A belső-ázsiai asztanai 2300-2220 éves ásatásokból mézeskalácsos mesterek sírjai kerültek elő. A halotti kereveten fekvő „mézeskalácsos” házaspár mögött a falon felfestve méhkaptár és mézkészítés látható, a sírokból pedig mézes sütemények kerültek elő.

A mézeskalács-történeti munkák mind megírják, hogy hazánkban már a XI. századi feljegyzésekben találunk utalásokat mézeskalácsról. Az Árpád-házi királyok idején főleg kolostorokban foglalkoztak méhészettel, viasz- és mézeskalács-készítéssel. Az 1200- as évektől a kolostorokban vallási tárgyú mézeskalács-figurákat készítettek. 1382-ben számos mézes céhről tudunk, később „mézeseink” Pozsonyban, Sopronban, Debrecenben, Budán, Besztercebányán, Kassán és Pesten kaptak céhalapítási engedélyt. Érdekes, hogy sok német városban – mint Aachenben – magyar zarándokok terjesztették el a mézeskalács-készítés szokását.

Az 1500-as évekből számos „mézes báb” leírás maradt ránk, a „mézeskalácsos központ” Pozsony és Kassa lett. „Mézespogácsa” szavunkat 1554-ben, „mézesbáb” szavunkat pedig 1587-ben jegyezték fel. A krónikás szerint 1564-ben Brassó polgárai Alexandru moldvai vajdának egyebek között mézeskalácsot adtak ajándékba. Thököly Imre a „tatár Chámhoz” és „Galga Szultánhoz” küldetett a „mézes kalácsokbul”. Bethlen Gábor a török vezéreknek küldött mézest, „mert az ilyen apró ajándékokkal meghosszabbítja a barátságukat”.

A későbbi századokban – főleg német nyelvterületen – a mézes mint „Lebkuchen” karácsonyi süteménnyé avanzsált, Magyarországon pedig „hungarikum” lett. Egyházi szerepe megszűnt, a XV. századtól sajátosan magyar fából faragott formák és díszítések egyértelműen ősi magyar mintákat formáztak. A mesterek formába préselték vagy csorgatták készítményeiket; a formák használatának célja nemcsak készítményei esztétikus külalakjának kialakítása volt, hanem az ábrázolt jelek és alakok szimbolikus jelentésének kifejezésére is szolgált; ezek kódját csak a magyarok értették. A mézesbábokat a „mézesek” maguk faragják ki rendszerint körtefából, mégpedig fordítva, hogy a kész figura a helyes formát kapja. A sajátosan magyar ütőfák rendszerint a „mézesek” családjában maradnak, és apáról fiúra öröklődnek. Ma a mézeskalácsosok búcsúkon, nemzeti népművészeti rendezvényeken árulják portékáikat: a mézes szíveket, a huszárokat és sok magyaros bábot.

Amikor a magyar expedíció a jugarok földjén járt, egy mézeskalácsos ajándékként egy karton huszár formájú mézeskalácsot küldött. Amikor Cey-Bert Róbert Gyula és e sorok írója átadták az ajándékot a kelet-turkesztáni jugaroknak, és elmondták, hogy ez „huszár”, a jugarok arca mosolyra derült, és azt mondták: a „huszár” (guszár) náluk lovas katonát jelent a gyalogosokkal szemben. És hasonló mézeskalácsokkal viszonozták az ajándékot...

Kiszely István

Cikk megtekintve összesen: 686   |   Cikk megtekintve ma: 1

Hozzáadom: