A nemez az egyik legősibb textilanyag, amit gyapjúból erős gyúrással, víz segítségével – nemezeléssel – kapunk. Végső soron a juh gyapjának összegubancolása. Az állati szőrszál külsején, fenyőtobozra emlékeztető módon, lapos sejtek helyezkednek el. Lúgos vagy savas kémhatású meleg víz hatására ezek a pikkelyek felnyílnak, és erő hatására egymásba akadnak. Alapos öblítés és szárítás után a pikkelyek visszatérnek eredeti állapotukba, és összekapaszkodva eltéphetetlen, ugyanakkor rugalmas, lélegző, természetbarát anyagot alkotnak: ez a nemez. A nemez Közép- és Belső-Ázsia közismert anyaga, legkeletibb határa Kínában van. Az elnevezés perzsa eredetű, jelentése: „ver”, „kiver”. Érdekes módon Dél-Amerikában és Európában, ahol jelentős volt a juhtartás, ez a kézműves eljárás nem alakult ki. Őshazánk területén, Kelet-Turkesztánban bőven állt gyapjú eleink rendelkezésére, emellett könnyen szállítható, tartós, viszonylag könnyen előállítható, és a természetben élő né pek kultúrájához jól alakítható. A nemeznek eleink mágikus erőt tulajdonítottak. Úgy tartották, hogy a nemezen való alvás erőt ad, vezetőiket nemeztakarón emelték a magasba, a menyasszonyokat nemezszőnyegre ültették; a fehér nemez a tisztelet jele. A nemezek gyakran kétoldalasak, a kevésbé mintás oldalt használják hétköznapokon, a díszesebbet pedig ünnepnapokon. A legősibb minták égitestek voltak, például a Nap és a Hold, de az anyag készítésekor az egyéni alkotófantázia is csodákat művelt. A leggyakoribb szín a narancssárga, a vörös és a barna volt. A nemezkészítés eleinknél az asszonyok féltve őrzött feladatának számított, leányaikat már 8-10 éves korban beavatták a titokba, hiszen hozományuk egy részét is nemeztakaró képezte; az utóbbit általában kalákában készítették. A nemez technológiája évezredek óta alig változott, de a mintakincsben, a festésben népművészetünk és hagyományunk érvényesült. A nemezkészítés őshazája Belső-Ázsia, a Góbi sivatag, a Dzsungár-medence és a Takla makán peremvidéke, azaz Kínai Turkesztán. Korai említését a Krisztus előtt IV-III. századi Kínai Császári Évkönyvekből ismerjük, amikor őseink szálláshelyét Nemezországnak nevezték. Stein Aurél egy Kr. előtti 324-ből származó nemezjurta maradványait tára fel Hotánban. A nemezelés keletkezéséhez a különböző népek több mondája fűződik; a Biblia Noé nevéhez köti, a perzsák Salamon pásztor fiának tulajdonítják, Törökországban egy elfáradt vándor verejtékével hozzák összefüggésbe, és Európa – igen későn – egy normandiai szerzetes zarándok útjához köti a nemez megjelenését, amely „filc” néven vált ismertté. Barthold Laufer (1930) szerint a nemezkészítést Belső-Ázsia népeitől előbb a szkíták vették át, majd rajtuk keresztül, viszonylag későn ismerték meg a görögök és a rómaiak. Őseink a nemezt a legnagyobb mennyiségben nyári szállásaikon a sátrak beborításához használták; egy-egy sátorhoz 150-200 juh évi gyapjúhozama kellett. A belső-ázsiai jurtákról Marco Polo és Plano Carpini is tájékoztatnak a XIII. századból. A nemezlapokat könnyen tudták szállítani, mozgatni, lélegzett, és a benne maradt faggyú miatt nem engedte át a vizet. Nyári és téli szállásokon egyaránt alkalmazták a nemezszőnyegeket és a nemeztakarókat. A lovakra díszes izzasztókat, illetve nyeregtakarókat terítettek, kocsijaikat nemezzel borították be. Ma is megcsodálhatók az ősi magyar kepenegek, a nemezkabátok, amelyek, praktikus viseleti darabok mellett, státus- és rangjelzők is voltak. Nyáron védett a melegtől, télen az eső és a hó lepergett róla, jól védett a hideg ellen. A honfoglalás korában őseink fejviselete gúlaszerűbb süveg volt, amelynek karimája prémből készült. Ez a süvegviselet Európában a 900-as években divatot indított el, de fénykorát az 1600-1700-as években élte, amikor hagyományos férfiviselet lett, de gyermekek és asszonyok fejére is került. Később megjelent a hortobágyi nagykarimájú pásztorkalap (kun süveg, túri süveg); az eső lepergett róla, védett a napsugarak ellen, és a fejbőr lélegzett alatta. A nemezcsizma régi neve botos volt. Rövidebb, bokáig érő változatát nevezték mamusznak. Ha a nemezcsizmát vékonyra verték ki, akkor nemezharisnya vált belőle, régi nevén kapca. A nemezcsizmáknak többnyire hegyes, felhajlított orra és hosszú, gyakran térdig érő szára volt. Az ünnepi csizmát fehér nemezből varrták, és mintákkal díszítették, belül két réteg nemezzel bélelték. De készül nemezből zsák, tarisznya, kesztyű és harisnya is. A nemezelés szépsége és gyakorlati haszna példa őseink gazdag fantáziájára és fejlett kézművességére.

Hankó Ildikó

Cikk megtekintve összesen: 520   |   Cikk megtekintve ma: 2

Hozzáadom: