A svájci Wallis tartománybeli Rhone-völgy és Itália közötti Val d’ Anniviers- ben (németül: Eifischtalban) egészen különös lakosság él. Életmódjuk, szokásaik, testalkatuk, zeneviláguk, néprajzkincsük és nyelvük egyaránt különbözik szomszédaikétól. A ma mintegy 4-5 ezernyi lakosság régebben nem házasodott a völgyön „kívüliekkel”. Az idegenekkel szemben nyíltak, vendégszeretők, házaikra fölírják a „Gloria Ámen”-t, faházaik építésmódja megegyezik a székelyekével, sokáig ragaszkodtak ősi hitvilágukhoz, halottaikat ma is elsiratják, és megtartják a halotti tort. Helységneveik: Penszék, Viszój, Ajer, Grimencz, Prász, Luk, Náva, Návaszék, Kalló, Barma, Külmez, Feja stb. Eredetüket sokan kutatták, ma sem tisztázott. 1781-ben Mark Theodor Bourrit írta róluk, hogy „igen életre valók… a hunok törzséből származnak”, Johannes Müller szerint (1786) „elődeik Attila hunjai voltak”, majd Pastor von Montreaux írta 1820-ban, hogy „az Anniversvölgy első lakói azok a hun katonák voltak, akik Olaszországból menekülve biztos helyet kerestek a megtelepedésükre”. A világlexikonok jellemzése szerint „ázsiai eredetűek, és annak a 20-30 hun harcosnak a leszármazottai, akik Attila hun seregétől a Piemont-völgyben leszakadtak, és az Alpok völgyeiben kerestek menedéket”. A magyar kutatók közül Horváth Mihály ’48-as magyar emigráns kanonok Vissoie (Viszój) községbe utazott, ahol a plébánián lakva az anyakönyveket tanulmányozta. Talált Bartha, Bond, Rua stb. neveket, és feltűnt neki, hogy Európában egyedülálló módon az anniviardok előre írják a vezetéknevet, és hátulra a keresztnevet. Megfigyeléseit előbb Pesten 1859-ben, 1868-ban, majd a Századok 1881. évi számában publikálta. Horváth Mihály írásai alapján indult a völgybe az erdélyi szász tudós- mérnök, Anton Karl Fischer, aki hosszú ott-tartózkodás után Zürichben 1896-ban adta ki monografikus kötetét. Ebben megállapítja, hogy „nyelvük egy sajátos nyelv, amely a magyartól csak kevéssé különböző nyelvjárás”. Felfigyelt, hogy az istállóajtók félfáján – szemöldökfáján – sajátos vésett rovásjelek vannak, amelyek családjegyek (tamgák) és betűi azonosak a magyarság rovásbetűivel. Kötetében publikálta a falakra festett életfákat, a Svájcban ismeretlen tulipán-ábrázolásokat, a temetői kereszteket, a szívmintás székhátakat, a gyertyaminta- nyomó lapocskákat stb. Munkáját a nyelvész Makoldy Sándor (1913) és Wilhelm Gyr (1942) folytatták tovább. 1978-ban Muzsnay Jenő hívta fel a figyelmet az anniviardok völgyére, majd Vittay Győző 1987-ben sajátos nyelvészeti munkát adott ki. A völgy további kutatásának kulcsszereplője Csihák György, a Zürichi Magyar Történelmi Társulat megalapítója. Kapcsolatba került az erős járomívű, markáns, nem indoeurópai testi megjelenésű Bernard Savioz-zal, a sioni kórház gazdaságvezetőjével, aki szintén Val d’ Annivers- i lakos. Meghívásukra jutott el az akkor Svájcban dolgozó Kiszely István és e sorok írója néhányszor a völgybe, ahol jelentős anyagot gyűjtöttek össze, és filmet készítettek a Magyar Televíziónak „Egy svájci völgy titka” címmel. Sok érdekesség került napvilágra. Vissoie község hentesüzletében ma is sajátos zöldfűszerekkel (rozmaring, kakukkfű stb.) pácolt és szárított sonkákat árulnak, ami Svájcban másutt nem kapható. Régebben a települések lakói megkülönböztetésül fekete ruhákban jártak, s csak fekete juhokat tartottak. Sírkeresztjeiken hatágú csillag van, az ősi belső- ázsiai napjel. Bernard Savioz óriási érdeme, hogy 1985-ben kiadott kötetében összegyűjtötte a völgy lakóinak családjegyeit (tamgáit), és összevetette a székely-magyar rovásjelekkel. Az ebből kialakított abc fába vésve ma is a grementzi városházán található. A jegyeket nemcsak ajtófélfákra, hanem sírkeresztekre, az erdők fáira, az állatok nyakára akasztott falapokra és a házak gerendáira is felvésték. Kötetében szerepel az ostor, de megjelenik a magyarokéhoz igen hasonló mondaviláguk, hiedelemviláguk is. Szőlőtermesztésük „keleti” lugasolású, építkezéseik is eltérnek a svájciakétól. Savioz óriású értéket képviselő emlékanyagot gyűjtött össze, amelynek feldolgozása még várat magára. Faháza előtt Európában csak a magyarságra jellemző kopjafa áll. A valahova való tartozás érzése a globalizációs hatások ellenére egyre erősödik az emberekben. Vissoie, Pinsec, St. Luc, St. Jean és Grimentz lakóinak egy része büszkén vallja magát a hunok leszármazottainak; az utóbbiak száma ma már csak mintegy kétezer.

Hankó Ildikó

Cikk megtekintve összesen: 742   |   Cikk megtekintve ma: 1

Hozzáadom: