„Hiába menekülsz, hiába futsz...” (Karády Katalin)

Minden háborúnak megvannak a megszokottól hosszabb ütközetei. A nagyvárosok közül Sztálingrád és Leningrád után a második világháború alatt a magyar főváros ostroma tartott a legtovább; száz napig állta az ostromot Budapest. Áldozatok ennek megfelelően sokan voltak, katonák és civilek egyaránt. A vári lakosok máig sokat hallanak a megtörtént borzalmakról, különösen így február elején. A „szóhasználat” mára megváltozott, február 13-át – a Budapest „fölszabadítását” – ambivalens érzéssel emlegető váriak inkább február 11-én emlékeznek, mert ami akkor történt, azt nem lehet elfelejteni. A főváros legvéresebb csatája a várnegyedért folyt. Budapest körül 1944. december 26-án, karácsony másnapján záródott be az ostromgyűrű. A harcok házról házra folytak, a 2. Ukrán Front csapatai jutottak föl a várnegyedbe; Pest akkor már a szovjetek kezén volt. Aki ismeri a várnegyed felépítését, jól tudja, hogy a föld alatt még egy város rejtőzik alagutakkal, régi romokkal, de vizet adó kutakkal is, amelyek ezrek életét mentették meg. A várvédők befészkelték magukat a barlangrendszerbe, így sokáig tarthatták magukat. Budapest bekerítésekor a városban négy német és három magyar hadosztály rekedt. A magyar vezetés a fővárost nyílt várossá akarta nyilvánítani, de Hitler ebbe nem egyezett bele. A parancsnok Pfeiffer Wildenbruck volt, aki ugyan az SS-kötelékében harcolt, de nem volt a náci párt tagja. Január végén már öt hadtest és tizenkét hadosztály tartotta tűz alatt a Budára visszaszorultakat. Elvágták a várbeliek utánpótlásvonalát is a Vérmező felől, és februárban már a várnegyed utcáin folytak a harcok. A védők létszáma 25-44 ezer között lehetett. A barlangrendszerben és a föld alatti kórházban pokoli állapotok uralkodtak. A Lovas út felőli bejáratot befalazták, így a katonák és a sebesültek beszorultak a levegőtlen, 30 Celsius-fokos járatokba. A túlzsúfoltságtól az ágyakat egymás fölé helyezték, de a legtöbb sebesült és haldokló földre fektetett matracokon vagy a puszta földön feküdt. A kitörést Hitler nem engedélyezte, pedig korábban esély lett volna a civil lakosság megmenekülésére. Wildenbruck végül megtagadta Hitler parancsát, és február 11-én 20 órára időzítette a kitörést. A németek nem bíztak a magyarokban, ezért ők csak nem sokkal indulás előtt értesültek a fejleményekről. A várvédőknek semmi esélyük sem volt a túlélésre, mégis megkísérelték. Az első rohamot szűnni nem akaró tüzérségi és aknatűz fogadta. Hullahegyek borították be a vároldalt, ezeken átgázolva indultak lefelé a többiek. Közben szovjet biztatásként mikrofonból Karády Katalin búgó hangja öntötte a katonákba a „lelkierőt”: „Hiába menekülsz, hiába futsz...” A túlélő katonák az Olasz fasoron rohanva eljutottak Budagyöngyéig, ahol elszéledtek az erdőkben; napokig- hónapokig kóboroltak a szovjet lövedékek elől bujkálva. Tizenhatezren jutottak ki a várból, és csupán néhány százan menekültek meg. A sebesülteket és a foglyokat a szovjetek a genfi egyezmény ellenére kivégezték. A várbarlangban maradt 12 ezer sebesült katona sorsa embertelen módon ért véget: kézigránátokat dobtak be a járatokba, és akik még életben maradtak, azokat lángszóróval elégették. A járóképteleneket a kórházból kihúzták az utcára, és tankokkal eltaposták. A kitörés halottairól évtizedekig csak úgy lehetett beszélni, mint a fasiszták méltó büntetéséről, összemosva a német és a magyar katonák helyzetét, a civil lakosok értelmetlen halálát. Hivatalos adatok szerint Budapest ostromában 19 718 ember halt meg, 32 753 házat romboltak le. A szovjet megszállással csöbörből vödörbe jutott Magyarország. Ennek következményeit nyögi az ország mind a mai napig. Emlékezzünk az áldozatokra!

Hankó Ildikó

Cikk megtekintve összesen: 484   |   Cikk megtekintve ma: 2

Hozzáadom: