SzH: Sokfelé jártatok a világban. Hol részesültetek a legszívélyesebb fogadtatásban?

– Mindenhol szeretettel találkoztunk. A zenénk, mivel a népzenébõl indult, meglehetõsen egyetemes. Sokan kíváncsiak, mit éneklünk olyan hévvel. Voltak olyan szlovák rajongóink, akik emiatt elkezdtek magyarul tanulni. A legkedvesebb „külföldi” országok Magyarország és Románia, hisz ott értik, amit éneklünk. Olyan szeretettel halmoznak el Erdélyben is, hogy nem is érzem külföldinek magam. Mi azt az óriási kincset akarjuk továbbadni a közönségünknek, ami ránk maradt a Kárpát-medencében. Ez a Ghymeszene.

SzH: Könnyûzene, népzene, költészet, sok mindent mondanak a Ghymesre. Melyik lehet a legtalálóbb?

– Ez egy írott zene, onnantól aztán mind benne van egy kicsit. Ha valaki meghatározza, annak örülök, mert hallgatja és foglalkozik vele. Nekem soha nem volt tisztem, hogy ezt tegyem. Mi úgy gondolkozunk, hogy a koncert után, ha a közönség megy haza, és öt percre csendben van a zenével, öt percre jobb lesz neki a zenétõl, akkor megtettük, amit megtehettünk, az már egy kis csoda születése.

SzH: Mik a terveitek az elkövetkezõ évekre?

– Sokan azt tartják: most, a csúcson kell abbahagyni. Ám a mi életünk a zenérõl szól. Belefogunk a következõ, a 27. évbe, játszunk tovább. Új anyagot tervezünk kiadni jövõre. Telik a naptárunk a jövõ évre. Kis csoda az is, amikor leutazunk 300 km-t egy városkába, és ott már két három héttel a koncert elõtt eladták az összes jegyet. Ez egy ünnep nekik, és nekünk is az, hogy elhívtak, szeretettel fogadnak. Látom, hallom, hogy a közönség a zenénk hatása alá kerül. Arra az idõre és utána egy darabig jobban érzik magukat. Ez elég kell, hogy legyen.

SzH: Milyenek most a hétköznapok Szlovákiában?

– A politikai köztudat egyszerûen hungarofób. Most éppen „jobban ugatnak a kutyák”, a politikusok tudatosan generálják a magyarellenességet, mert ebben üzletet látnak. A nyelvtörvényrõl jobb nem is beszélni, két paprikajancsi kitalálta, és azt hiszik, hogy ettõl kevesebbet fogjuk használni a sok ezeréves édes anyanyelvünket. Azt szeretnék elérni, hogy féljünk. Sokakkal egyetemben mondhatom, hogy ebbõl ugyan nem esznek. A baj csak az, hogy sok fafejû ember van, akik divatot csinálnak a magyar-utálatból. Azt javasolnám a gyûlölködõknek, hogy sétáljanak ki a temetõbe, és nézzék meg a több évszáddal ezelõtti magyar sírköveket. Mindannyian õshonosak vagyunk Felvidéken.

SzH: Ettõl függetlenül szabadoknak érzitek magatokat?

– Zeneileg mindenképpen. Talán ez volt a legnehezebb az elmúlt 26 évben. A legkönnyebb úgy dolgozni, ha megmondják valakinek, mit csináljon. Nekünk nem mutatta meg senki a hogyant, mi kellett és kell folyamatosan rátaláljunk saját hangunkra. Ez egy hosszú, esetenként nehéz út, de hát ennyi éven át Magyarország zenei élmezõnyébe tartozni sem egy könnyû vállalkozás.

Cikk megtekintve összesen: 309   |   Cikk megtekintve ma: 1

Hozzáadom: