Vissza az acéltollhoz!

Sokan vagyunk még, akik emlékezhetünk arra a néha egyenesen gyötrelmet okozó munkára (!), ami tulajdonképpen a betűvetés elsajátítását jelentette az elsős kisdiákok számára. Lévén, hogy egykor még a puritán vonalú tollszárak és a karcsú, acélos tollhegyek voltak napi használatban, s nem a különben magyar találmányú golyóstoll. Latin betűs írásunk nem kíván különleges, már-már művészi képességeket tőlünk, mint a kínaiaktól vagy japánoktól a saját írásuk, de hogy gondosságot, igényességet igen, az vitathatatlan. Ehhez kellett valamelyes mértékben hozzászoktatni a hét-nyolcéves emberpalántákat még ötven-hatvan évvel ezelőtt is, amely nyilván nem ment simán, folyton kalamárisba mártogatva a tollhegyet, nem kevés pacát ejtett a vonalazott füzetlapokon a „mesterség” elemi fogásait próbálgató „inas”.

Betűink íveinek és hajlításainak, teltebb vagy karcsúbb „idomainak” formálása feltétlen odafigyelést igényel a betűvető részéről – és acélhegyű tollat. A kézírás az egyéniség tükrének számít, s tollal lehet azt igazán „leképezni”. (Ma is, a számítógépes világban, ha valaki nagyon személyeset kíván írásban közölni, a szövegszerkesztő programban olyan betűtípust igyekszik választani – a Monotype Corsivát vagy az Edwardin Script típust –, amely leginkább közelíti az írott betűket!) Mondhatni így válhatott valaki írástudóvá, a toll emberévé egy faluközösség keretében.

De az írástudót, azaz írót, tudóst mint társadalmi-közéleti szereplőt ugyancsak a toll embereként szokás emlegetni, akire jó esetben egy egész társadalom figyelme irányulhat. A betűvetést tehát felelősséggel kell vállalnia ma is az ilyen írástudónak, mikor szerepét alaposan megkérdőjelezte vagy éppen kompromittálta az elüzletiesedett világ.

Figyelmet érdemel mintegy háromszáz esztendő távlatából is, amit a nagy ír szatirikus, Jonathan Swift tanácsolt egy fiatal költőnek: „Azt tanácsolom tehát, hogy részesítse előnyben az acéltoll hegyét a gyöngéd pennával szemben. Első próbálkozása villámcsapás legyen, a pamflet, a gúnyirat, a szatíra modorában.” A huszadik század hajnalán nálunk Ady Endre mint fiatal költő és újságíró folyamodott gyakran – az „acélhegyű ördög” hívására – a pamflethez, a gúnyirathoz. Azt gondolom, időszerű dolog most is ama gyöngéd lúdtoll helyett az acéltoll hegyét előnyben részesíteni…