Szeptemberi elégia

A mérlegelés, az előrelátás, illetve ezek kétséges létének állandóan szaggató tudata – hadd tegyem mindahhoz mindezt, ami állítólag nemesebb fajjá emeli a tudattal, értelemmel megáldott embert. Aki az atombombát megtervezte, hatását fölmérte, az mégis csak különb az őznél vagy a hangyászsünnél. Vagy nem?

Tizenkét hónapból hatot azzal tölteni, hogy várod a tavaszt. Szívedre s válladra szakad belőle a nyár. Mezítelen járnál a riasztó kánikulában, akár az őzike meg a sün. Szaggató fejfájások között szinte epedve nézel az égre: mikor lesz vége már?

Tizenkét hónapból tízben a rád s szívedre vonuló szeptembert várod, a termés meg a fölfoghatatlan színek zuhatagát a mélységes csöndben. Észre sem veszed, ember, hogy a koponyarobbantó fejfájásokat bizony nem hideghullámok ültetik beléd, hanem a fáradtság a várakozás és vágyakozás dombjain, hegyein, havasain.

S mindeközben alig-alig ölelkezésnyi, hegymászásnyi időre vagy része, tagja és tanúja a hónapokkal rendre berobogó életörömnek. A kétség s a mulandóság bizonyossága ott kísért a legszebb hegyszorosokban, asztalnál s ágyban, de nem tudsz róla, mert lappang és fölkészít a szárnyas időben. Örök hála érte a teremtett világ megszerkesztőjének.

És ha még arra is van időd a tudatos lét elszenvedése mellett, hogy sereg kisgyermekkel megállsz a sokszínű lomberdő szélén, és betelten nézel szembe az alant mosolygó világgal, bizony mondom néked, megérdemled a várakozás és vágyakozás tizenkét hónapját, rendre-szerre. Nem tudtad eddig, hogy a hónapokból éppúgy lehet építkezni, akár téglából, fából? Tegnap tenyértől vállig megrakottan ballagott el cipekedve egy férfi hazafelé, az ablak előtt, lassan, óvatosan, mintha tócsák között. Inkább mértem akkor percekig az ő napját, mint a magamét.

Nem sajnáltam. Most is örvendek annak, hogy hazafelé vitte a családba a maga nyarát szeptember első napjai világánál. Kiáltottam utána, de magam sem hallottam: Jóember, nem rövidülnek ma se, holnap se az emberi nappalok!