Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Őszi harmat után…

A legszebbek közül való búcsúénekünk kezdősorát idézgetem magamban, habár hetekben számolhatni bizonyára még, amíg hóval lepi bé a tél nyomunkat, de hogy máris őszi harmat után vagyunk, jelenleg az teljes bizonyosság. Nemcsak a nagy hegyeknek orma csillog ezüstö­sen reggelente, de a háromszéki fennsík, a mi lapos „lapályunk” is. Remény lehet ez egy hosszú, derűs őszre…
Folytatható hát a betakarítás a kertekben, mezőkön. Ha szőlőszüret alig jöhet számításba a székelyeknél, másféle gyümölcs, mindenekelőtt az alma s körte begyűjtése annál inkább. Az első hóharmat, a dércsípés után mindenképpen.

Különösen nagy gondot fordított erre a régi ember, hiszen egész télen és tavaszon ki kellett annak a gyümölcsnek tartania. Az alma például nem maradhatott ki Mikulás zsákjából, nem hiányozhatott a karácsonyfáról sem. Tudta a gazda azt is, hogy mikor melyik fajtát kell korábban vagy később fogyasztania a családnak. Gondosan készítette elő a pincebeli ászkokat, de került a mindig hűvös tisztaszoba, a nagyház alsó padlá­sá­ra s az ottani szekrények tetejére is belőle. Jól lehetett tárolni ott is, s különösen kellemes illatot árasztottak. A pónyik és a jegesalma tél végére, tavaszra „készült el” igazából, akkorra váltak páratlanul zamatossá, ízessé, olyanná, hogy a mai piacos külsejű testvérei elbújhatnának előttük…

S merthogy ilyen megbecsült kincs volt a gyümölcs, begyűjtése is komoly munkát igényelt. Nagyapámnak például minden ősszel jó néhány napi munkát adott az udvaron és a kertben lévő két–három jegesalmafája. Életkoruk külön-külön közelítette a százat, magasságuk s koronájuk hihetetlenül nagynak tűnt a kisgyermek szemében, de valójában is igen-igen méretesek voltak. Nyolcvanéves korában is ő maga ment fel ezekre a fákra, hat-nyolc méteres lajtorjákat használva, a fiatalokat közel sem engedte, mondván, hogy ne is próbálkozzatok, mert leestek… A fiatalabbakat, a jó erőben lévő családtagokat vagy szomszédokat csak arra „használta”, hogy hosszú lajtorjáját az általa kívánt helyre s pozícióba állítsák.

Ő maga akkurátusan készült minden egyes „felszálláshoz” és „landoláshoz”. Ugyanolyan macskaóvatossággal emelkedett a létrán, mint ahogy lefelé ereszkedett, csakhogy lefelé haladva tíz–húsz kilónyi „súlytöbblettel” ért földet. Ezt a vállait húzó hátizsákszerűen használt kis zsákba gyűjtött alma jelentette, amelyeket egyenként szakított le az ágakról, csúsztatta be a zsákba, vigyázva mindenikre, meg ne ütődjenek, meg ne potyolódjanak a szedés, szállítás és elraktározás közben.

A hóharmatos hajnalokat általában derűs, csendes nappalok követték. Eszményi idő az almaszedéshez! Olyan észrevétlenül dolgozott ilyen délutánokon nagyapám jegesalmafái magasában, lomboktól takarva, mintha otthon sem lett volna, csak naplementekor hagyta abba a munkát, s ha felnéztünk a fára, akkor lehetett felmérni, hogy aznap sem haszontalanul töltötte az időt…
Úgy élt, mint aki tényleg a nagy természet parányi, de szerves része. Egyszer csak eljött az az idő is, amikor be kellett látnia, ereje fogytán van, a jegesalmáiért már nem indulhat a magasba, a százados fák viszont a természet rendje szerint a következő tavaszon is rügyet bontottak, virágba borultak…

Nagyapámra gondolva ezúttal, azt mondhatnám – az idézett ének szavaival –, hogy Isten vezérelte dolgát. Érezte, mikor mit kell tennie, s hol van számára, halandó ember számára a határ. Persze nem beszélt sokat erről, inkább napi cselekedetei tanúsították mindezt.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások
  • User
    Dátum: 2017. november 5., 23:42
    ÉRTÉKELÉS: -2

    Kedves szöveg. Gondolom Borcsa úr is a lajtorja valamelyik felső fokán álldogál. Különben nem láthatná a jegesalmát, az almáért nyújtózkodó nagyapát,