Nem dédel a sikerünk

Az este azt sem tudtam, melyik lábamra álljak. Ajtón, ablakon, falak tiszta testén jött át a hír, a jó, a ritka. Utóbbi miatt alig tudtam mihez kezdeni az értesüléssel, hogy a román uralgó kormány visszavonta a magyar tannyelvű osztályok oktatására vonatkozó egyik rendelkezését, azt, ami határokon túl is felháborodást vert: román tanár, román nemzetiségűek újabb százai oktatják majd a magyar gyerekeket román nyelven. Ők, akik – mint írtam s tudtuk – tolvaj szót se tudnának majd magyarul, csak beköltözni.
Csütörtök este a román kormánykegy közölte, phű-phű nem jár, visszavonva. És a rendíthetetlen soviniszta oktatási miniszter rögvest lemondott, még – még mielőtt leváltották volna hivatalosan is. Én a lemondót cseppet sem sajnálom, nem marad poszt és kenyér nélkül, aki teljesítette a parancsot, az százas. És bármikor fölmondhatja önvédelmi tiszta hangzatát, hogy parancsra tette.
Cseppet se lehetünk mohók, ha azt kiáltjuk, hogy most hogyan tovább? Marosvásárhelyen megmenekül-e az orvostudományi és gyógyszerészeti magyar nyelvű egyetemi kar, vagy saját gyávaságunk, impotens ügykezelésünk miatt érvényesül az újabb oktatási rendelkezés, mely altatva él fél esztendeje, amint arról már szóltunk. „Bekebelezni” a román Petru Maior Egyetemet a még dobogó magyarba.
Ilyen elszánt nacionalizmus ellen nem védhetjük nyelvünket, kultúránkat – még egy utcanév- vagy helységnévtáblát sem az eddigi jogtalan állapotunkban. Már nyugaton is fölcsattan néha, néhol a megfogalmazás, hogy Románia a saját törvényeit sem tartja be. A mi magyar idegeinken citerázza a silány rigmust, lám, meddig mehet el a nemzetgyűlölő iparkodásában. Most egy döglött rendelkezés, valamint egy tovatűnt oktatási miniszter figyelmeztet minden magyart, tanárt és tanítót, hogy tenni, tüntetni, mindent meg kell próbálni, mert itt semmi sem lehetetlen, ami ellenünk szolgál hatalmat, hatalmasokat és zsibbadt szolgáikat.