Most 30 éve

Nem azért emlékezünk ebben a percben sem, mintha okosabbak lennénk a mai fiataloknál. Az is a mi jajunk, ha éppen megáll az eszünk a hamvadó emlékek pusztuló dombjain. Ismernie kell a mának azt is, amiből idomult s éppen ilyenre.

Harminc évvel ezelőtt jelentette be Nicolae Ceaușescu román államelnök, pártelnök, a mindenes diktátor, ama közelmúlt Európájának legalávalóbb uralgója azt a döntést, miszerint a kétezres lélekszám alatti falvakat fölszámolják. Már az első napokban kiszámolhattuk azt is, mások is, hogy a moldvai, havasalföldi román falvakban, ahol se kerítés, se utcarend, semmi a szétszórtságban, ugyan hogy lehet hovatartozást följegyezni!

Akkor indult meg a székely vándorlás újabb hulláma. A kivándorlás, a városokba való beköltözés. Isten számába, románokra meg cigányokra hagyták a házakat, egész falvakat. Sírni meg emlékezni járnak haza máig százezrek. A román vezér célzott és célba talált: ürült és máig ürül Erdély. A rémület lett a kenyerünk, akár 1916 nyarán. Tömbházakról szólt a bukaresti román nóta, arctalan telepekről. Emlékek hatalmas dombjain porladni.

Meg víz alatt, mert megéltük akkor a falurombolást, gátépítést és Bözödújfalu elárasztását. Merre néztél akkor, Európa? És hová haladsz ma? Huszonnyolc méter magas gátat építettek a Küsmöd vize elé, Szovátától 30 kilométerre… Az öt vallást – római katolikus, református, unitárius, szombatista zsidó, ortodox román – hitet tisztelő székely falu 30 éve került víz alá. Lakóit széttelepítették, elmenekültek azok szerte a világba.

Azon a nyáron szóltak a harangok Budapesten is, óriási tömeg volt a Hősök terén. Fejünk fölött helikopterek kerengtek, hogy ne hallhassuk az író Csurka István szövegét. Beadványt kísért a tömeg a román követségig. A Dózsa György, a Thököly úton minden ablakban tapsolók, és sírtak a lemezjátszók: „Erdő szélén estvéledtem,/ Subám fejem alá tettem,/ Összefogtam két kezemet,/ Úgy kértem jó Istenemet…”

A román követség néma volt 1988 nyarán. A harangokat hallgattuk akkor is, némán. Bennünket senki a világon.