Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Fordulók és ferdülések

Egy percig sem szándékom rendet vagy rendszert teremteni, még csak a második világháborút megelőző, illetve azt követő román politikai állapotokban sem; nem hivatásom, és a magyar meg a román történészek egyre többet mernek kimondani a megtörténtekből, mint hittük volna csak tíz évvel ezelőtt is. Mi magunk, magyarok is „évfordulunk”, annyi tény- és történelemferdítés után.
Csekély hatvan évvel ezelőtt, még másfél évvel sem az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc szörnyű leverése után, 1958 februárjában a magát már biztonságos kommunista nyeregben érző Kádár János és csoportja Bukarestbe látogatott. Egyik indító oka ennek a politikailag is félszeg elmozdulási szándéknak a megmukkanás, a nyugati tétlen hallgatás és a megrendített szocialista lágerhangulat légkörében.

Morzsányi idő ez a 60 év, melyet jelezni kívánok ez ünnepekkel zsúfolt esztendőben. Morzsa, de csíra, ugyanis 1956 robbanását a román politika hatványozott elszántsággal igyekezett kihasználni a romániai magyarság ellen. Emlékeztetünk, tájékoztatunk arról is, hogy Sztálin még a háború végén is játszotta az ingadozást, hadd érjék a magyarok helyzete; Valter Román nagyváradi politikus a maga elképzelését hangoztatta érveivel egy partiumi folyosó, valamelyes elszakadás féle ügyében, még 1956-ban. Nem ment. A román politika annyira mohón és diktatúráig elmenő elszántsággal rontott a honi magyarság ellen, hogy négyzetmilliméter engedékenységre se volt hajlandó.

Kádár remegett Bukarestben is, 1958-ban. Idézek. „A román pártvezetés vérszemet kapott. A magyar–román találkozóról írt jelentésében Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet jelezte, hogy a román elvtársakat már az is aggasztja, „meddig fogjuk mi még a magyar himnuszt megtartani… az elvtársak aggodalommal figyelik a magyar himnusz hatását, különösen a magyar lakosságra, és szívesen vennék, ha már más himnuszunk lenne.” (Történelmi tanulmánykötet: Táborszemle. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017. Beke Mihály András tanulmányából.)
Tehát a kommunista igény elsunyított a himnuszcseréig. Nem csodálhatjuk, ugyanis Kádár János ugyanilyen sunyi módon próbált szóhoz jutni. Kijelentette a bukaresti nagygyűlésen, hogy Magyarországnak se területi, se semmiféle követelése nincs Romániával szemben.

Nem áll érdekemben eme román ünnepi évben fényezni a véres magyar sorsot, az 1916-os román tömegrablás és mészárlás idejétől, 1918-tól, 1920-tól a magyarság mai anyagi és kulturális jogfosztásáig. Nem járok most sem, december elsején sem fogok mocskos csizmában járni. Csak eszembe ötlött, hogy 2018 februárja is évfordulót jelez, hatvanéveset. Elindult a zavartalan rombolás a magyar kultúra és a magyar városok, intézmények és intézetek világában. ’59-ben rohamszerűen szűnnek meg egyetemek, főiskolák, a Bolyai Tudományegyetem megszüntetését magam is végigéltem. Azt már Ceaușescu vezényelte le. Románia úgymond függetlenült Moszkvától is, a maga útját akarta járni, a maga módján értelmezett kommunista demokrácia gazos mezején. Moszkva 1958-ban kivonta csapatait Romániából; na, nem rettegésében, hanem annyira biztos volt a román diktatúrában és annak hűségében. És elérkezik Ceaușescu ideje, abban a IX. Kongresszus, melyen a vezér kijelentette, Romániában a nemzetiségi kérdés végleg megoldódott! Jellemző, hogy a korabeli román, kisebb vagy nagyobb politikusok döbbenten vették ezt tudomásul. Hiszen ha megoldódott, akkor minden így, és itt, helyben marad, „az ősi román erdélyi földeken?” Ceaușescu vetette be a homogenizálás fogalmát is. Tehát nem eltüntetése, nem kikergetése a magyaroknak, hanem homogenizálás, együttélés?!

A homo latinul embert jelent. Embertelenség emberi kényszerközösségben, a szülőföldeken…

1958-ban nyilvánvalóvá és érinthetetlenné vált a román nacionalizmus. A magára maradt magyarság fogyott és idomult, mikor és mihez. Idézem a fent jelzett tanulmánykötetből: „A nacionalista diktatúrának ellenségekre van szüksége: a román diktatúra megtalálta őket a magyarokban, a németekben és a zsidókban.”

Évfordulunk agyba-főbe, ferdülnek a valóság mozaikkockái, porlik a magyarság idebenn, ahol másfélezer éve élnünk adatik. Már akik élünk idebenn, priccsek és rácsok között.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük