Balladás tavasz

A tavasznak nincs semmi különös technikája. Úgy ismétli önmaga szépségét, hogy hiába is keresnéd – ki is lenne olyan bolond! – azt, ami csak az idei tavaszra érvényes. Kisütött a nap, a kicsi meg pici gyermekek ismét elfoglalták helyüket anyjuk karján, apjuk vállain, elfoglalták a várost egyetlen áradattal. Üres a szatyrom. Piacra menvén azt is megnézhetem, mekkorákra duzzadtak tegnap óta a rügyek… Reszkető lábbal – csak a jobbik, de mennyivel jobb ez? – férfi áll a járda szélén. Áldást osztogat ránk, akár a tavalyi ősz.

„Áldja meg az Isten, adjon sok szerencsét, tiszta szívből kívánom magának s mindenkinek…” Miért ötlik eszembe csatolmányként, hogy igen, a koldusoknak megvan ám a maguk technikája, ismerős, akár a legfrissebb tavasz minden mozzanata. Langyos tavaszon több vagy kevesebb a koldus? És mi lesz ezzel a tavasszal, ha lefagynak a rügyek? Ez az ember nem szánatja magát a reszketéssel, az a láb tényleg cudarul reszket. De hol volt eddig? Nem vendégkoldus, magyarul kér áldást ránk.

Miközben elhagyom. Istenen kívül még hányan hagyták el vajon? Majd visszafelé adok neki. Van pénzem a piacra.

A piac közel. De merre s meddig reszketi el maradék életét? Mi az, hogy visszafelé? Talán megvár? Nem vár meg, hiszen halad mind a félszáz esztendejével. És mi az, hogy visszafelé? Van-e visszafelé ebben a tavaszban, mely fut ki az ujjaim közül? Honnan vesszük azt, milyen bányamélyből, hogy igenis nekünk – nekem – lesz visszafelé?

Sok a madárka. Minden gyerekre jut legalább egy. Visszatekintek, a kanyarból már nem látom a koldust.

Nem vár meg. Biztos, hogy nem vár meg. Vissza, igenis vissza. Legyen visszautam egyszer legalább, ha én akarom! Igen, jövöget reszketeg. Jön felém. Arrafelé, amerre haladtam én is egy üres tarisznyával és nehéz tavaszokkal a vállamon.

„Vegye el. Ne köszönje. Szívesen adom.” Azt nem mondtam, hála istennek, hogy minden jót. Hadd legyen visszautam. Hiszen utol fog érni, az a legbiztosabb.