Babás a nyír

Ernő, akár egy házasságfelügyelő, kérdezte először, hol, hogyan ismerkedtünk. – Azt is elmondjam, miért? És hogy melyikünk az óriási égitest és ki a bolygó?

Két hónap, nem egészen annyi, de tele van már a jövő nyár is ezzel a lánnyal. Egek és emberek! Mennyi á hang egy mondatban! Ez a lány nem simult hozzám lábujjától a füle hegyéig. Nem hívott meg, nem hívott el még egy fagylaltosig sem. Egyszerűen belém költözött. Bennem rebeg, repdes. Viszem magammal, mint a lélegzetemet.

– Apa azt mondta az este, szeretne megismerni. De te ne riadozz, mert csak úgy valahogy, kíváncsiságból. Azt hiszem. Na?

– Ildi, te mondtál valamit neki? – Semmit azon kívül, amit neked. – És azt mind? Meghalok… A leánykérő mindössze kettő között indul, ha igen. Aztán az apák, anyák.

– Mitől félsz, Bálintom? A miénk, kettőnké az egész Nyír, azt mondtad.

– Ildikó, kakasmandikóm. Azóta, hogy beálltál a strandfoci csapatunkba, csak úgy, azóta minden szavad…, szóval szavunk a házasságról szólt. Én úgy veszlek el, hogy meg se kérlek.

A lány nézte, nevetett mind a 22 esztendejével. – Ne félj, Ronaldóm. Nem is szabad mindent kibeszélni, az már kiteregetés, nem marad semmi más, csak a kötélzet, mint egy felborult hajón! – Nem mondotta ki, csak füvet hintett a Bálint fejére a nyírfa alatt, a tóparton.

– Ildikóm, te vagy a legrövidebb imádságom. Szeretlek és …

Itt ismét elakadt. De lám, mégis van tovább!

– A házasság egy óriási arany kupola, tudod, édesem? A mindenségből egy darabkának a burka…

– Bálintom, én burkát nem fogok viselni. – Két kitárt tenyerét szőke hajára borította, a fiatal tanár riadtan nézte, de semmi komoly határozottságot nem, csak édes illatokat látott az arcán, a szemén. Érezte a csapdát, de nem találta, hol botlott. Akkor a lány összevonta szemöldökét, két tenyerével beborította fejét, homlokát, le a szeméig. Bálint akkor már át nem ölelhette, mert a vízi tündér egyenesen a nádasnak iramodott kacagva.

– Te buta, drága butácskám! Burkát a mohamedán nők viselnek, én burát mondtam, te arany bura! Ne szaladj a nádasba, kérlek szépen!

Pár méterre a parttól szólt ki a vízből, két oldalt kitárt karokkal. – Ne politizálj! Akkor bebúvok az „arany bullád” alá örömmel, szeretettel s mindenemmel, amit a burka eltakarna.

A spártai harcos alkatú tanár úr vetődött a vízbe, de csak mellé talált. Ágyékig vízben. A jókora tavon még tucatnyi fürdőző a nyárban. A nádas nem rezzent a szinte tömör csöndben, amiben álltak. Ez a bura, igen, ez a mosolya. És titka annyi, amennyi nem látszik a vízből ágyékig. Ildi arca rezzenetlen, és a két karja lassan aláereszkedett ujjbegyig a vízre. Mint két eleven vízi szobor. Távolról, húsz méterről fotózta egy lányka, ő se mozdult.

– Édesem, te érted azt a szót, hogy soha? – Mindössze ennyi. Sem eszében, sem a nyelvén más szó. Csak ez.

A lány ki nem vette pár ujjbegyét a vízből. –  Megnő a víz velem, esküszöm, nő a víz velünk. Apa, hol vagytok? Boldog erő kell ahhoz, hogy megszólalj, nagy, nagy erő.

– Soha, Bálint.

A fotós lány kihátrált a tóból, le nem véve szemét a párról, kezén lógatva a gépet.

Szavak alig, el az uzsonnáig. Bálint azt kérdezte az egektől, hogy vajon ez, ennyi elmegy leánykérésnek?

Aztán szavak is kerültek. – Bálint, édes Bálint, mi van a kupola alatt?

– Sok minden, de nem zsúfolt, inkább illat meg levegő… És a burka alatt mi van? – Ildi nevetett picit és arra gondolt, amit még maga sem tudott…

– Tudod, mi van a burka alatt? Tudod, mi az Arany Bulla? Mondom. Az európai történelemben az egyik első jogrend az Arany Bulla, 1222-ből. Arany a pecsétje. Az pedig örök törvény már nyolcszáz éve.

Mögöttük erdő, előttük a kelletlen uzsonna.

– Annyit fogok élni veled, nyolcszáz évet. Benne az örök és benne a soha is. – Bálint a saját hangját is mintha egy arany harang alól hallaná.  

Amikor megszületett első pici gyerekük, Bálintnak első szavai a hangtalan imádság után a kórházi ágy mellett: – Te mondtad három évvel ezelőtt, ne politizáljak. Minden megszületett magyar baba politika. Te politizáltál, drága Ildi. Te, az Örök és a Soha.