A „mi” utcánk

Csupán két betű, mégis mekkora súlya van! Néhányunknak éppen ezért nehéz, hogy betársítsuk saját egónkat. Ebben a két betűben benne van egy szorosan kapcsolódó közösségi létforma és a közös szerepvállalás, hiszen felelősséggel tartozunk az élhetőbb környezet kialakításáért.

Pár éve a vráncsai régióban hatalmas mennyiségű hó esett, a falvak házait kéményig fújta be hóval a szél, valamint az utak is használhatatlanná váltak. Miután hivatali segítséget kértek, a lakosság nagy része beült a kocsmába –érdekes módon azt megtalálták a hófúvás alatt –, és ott koccintgattak, nevetgéltek kényszerszabadságukat élvezve, amíg a katasztrófavédelem emberei kiásták házaikat a hó fogságából.

A székelyföldi falvak lakóiról ez így nem mondható el, de… vannak még görbe nézőpontok mifelénk is, amelyek vitathatók. Akadnak olyan porta körüli dolgok, amelyeket más, általunk illetékeseknek vélt személyre hárítanánk, holott könnyűszerrel mi magunk is megoldhatnánk: a kapu előtti tér tisztán tartása, a sánc kipucolása stb. Megoldásokat kell keresni, nem mentségeket – hiszen lényegében a saját életterünket tesszük elviselhetőbbé, ha a kapunk előtti gödröt feltöltjük félvedernyi kaviccsal, amit akár a patak medréből is kimeríthetünk. Ellenkező esetben bosszankodva szemléljük, ahogy az arra járó járművek beledöccenek, és a pocsolya leve ráfröccsen kapunk, kertünk és házunk falára. Ilyenkor jön az önzően fanyar vigasz, hogy nem az én dolgom az (aszfaltozatlan) utat javítani. És valóban nem (csak) az én dolgom…

A „mi” dolgunk, de ehhez mind hozzátartozunk, akarjuk vagy sem: részesei vagyunk. Mert ugyanazt a levegőt szívjuk, ugyanazon a köveken járunk akár az Alszegben, akár a Felszegben, és ugyanazok a szomszédjaink, még ha Kovácsnak, Tinkónak vagy Mateiunak hívják is őket. Nem a saját tulajdonunk, de részesei a mindennapjainknak. Nem tudunk tőlük elhatárolódni, mert otthonunk részét képezik, és amíg itt menedéket találunk, addig is megérdemelne egy kis önzetlen törődést. Érezzük magunkénak!