Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

A havasokból nézve

A történelmet rendelésre, kényre s kedvre ferdítők tömött sora könnyen fölismerhető. Magyarul úgy mondják, hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát.

Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc is megteremtette a maga legendáit. Ahol a rabló idegen meg a halál az úr, ott könnyen megfogan a legenda is, hiszen a félelem növeli a kétségbeesést. Megmozdultak ugyanvalóst az oláhok is a harcok idején, csak hát a szabadság istennője felé vetették a fejszét, s nem a Habsburg elnyomók irányába. 1849 tavaszán már éltek, öltek a Gyalui-havasokban; sértésnek nem vehetik múltbeli népnevüket a mai, kártyavárakat és nem városokat építő utódok. A Habsburg-ház minden követ, bokrot megmozgatott a magyar szabadságharc, az új, magyar kormány ellen, többek között az Erdélyi-érchegységbeli oláh népet is. Fizetett, mint a köles, el is hitette a fosztogatókkal, hogy a magyarok okolhatók az elnyomatás miatt.

Fordulok Vasvári Pál felé (1826–1849), aki még Petőfinél is fiatalabb, egyik vezetője volt a márciusi ifjaknak. Sok tudomány, irodalmi műfaj művelője volt már 22 éves korában, igazi polihisztor, hát nem csoda, ha értékében és életében értelmezte a hegyekben élő oláhokat. Megértette és meg is írta életvitelük egy-egy képét, igénytelenséggel és a jólét kevés lehetőségével magyarázván azt. Az arisztokráciát hibáztatta mind a magyar jobbágyok, mind az oláh pásztorok állapotát elemezve. Történész kortársa, Szilágyi Sándor sem tagadja Vasvári Pál elveit e tekintetben. Mert a szegénységgel, elnyomatás állapotával könnyebb sorsokat magyarázni, mint elviselni mindazt.

Említettem, író, költő is volt Vasvári. Már a magyar szabadságharc idején írta, 1849. április 23-án az Esti Lapokban, az oláh nép helyzetéről szólván magyarázólag. „A vak, ki éveken át sötét börtönben sínylődött, midőn egyszerre napvilágra hozatik, zavarba jő, és szeme fényét elveszíti. Ilyen az oláh nép.”

Az a Vasvári Pál írja a hegyek, havasok pásztornépéről, akit épp azok ölnek meg, vernek agyon Avram Iancu Bécs által fizetett martalócai. Így igaz, bizonygatja ezt már 1849-ben Szilágyi, a kortárs történetíró. Sok elismeréssel is ír Iancuról, tehetségesnek, mindazonáltal pénzben, aranyban, pompában dúskálónak is. Mások is.

Vasvári szabadcsapatot verbuvált, nem magának, hanem a szabadságharcnak, noha nem volt tehetséges vezér. Havasnagyfalunál (Mörisel) került sor az ütközetre, négyszáz magyar szabadságharcos maradt holtan, Vasvári is. A hegyi népség fejszékkel, mindennel ölt, rabolt. És ez sem volt az első a történelemben. A hazugság sem, amit a Habsburg beetetett, hogy a magyarok az oka a szegénységnek. Nosza! De ne soroljuk viselt dolgaikat, Fântânele (Füntünele) életes falu volt már abban az időben is, onnan közel volt a csatatér.

A történészek bonyolultabbnak nevezik inkább azt a csatát, csak ne kelljen leírniuk a valóságot. Azt írom, abból írok ide, amit kerülgetnek. Bizony, rikoltozó, mészárló sereg volt az, bécsi pénzen. Emberdarabolás. Vasvári holttestét sosem találták meg, de maguk is beismerik, amit műveltek őseik, amott fenn a Gyalui-havasokban is, Nagyenyeden és vidékén is, még sokfelé.

Vasvári Pál világosan látta a dolgokat, ott, helyben is. A lázongó oláhok című írásából idéztem fentebb. Olyan szánalommal írt a havasi oláhokról, mintha a maga népéről, mely már többször is ítéltetett kipusztulásra az osztrák uralom alatt.

Felmentünk oda, a havasokba barátommal, már jó régen. Budapestről a havasokba. Idegenek ajánlták, menjünk el Avram Iancu nyomán, mi pedig mentünk Vasvári Pál és a csata képeivel. Román ember kezdte a tájékoztatást, meghallván, hogy látni akarunk. Ő kezdte a történelmet, mintegy elnézést kérve, merthogy ami történt, azt ők restellik, letagadni se tudják. Nem is tudtuk, Magyarpalatkán vagyunk-e, Kökösnél vagy hol is. Az az ember mellettünk szólott, mintegy vigasztalva bennünket, a mai rettenetesen nagy Romániában. Kezeltünk, búcsúztunk. Kinek mi fájt, azóta se firtattuk. Ma a román történész azt írja: akkor, 1848-ban is Románia volt ez az ország, csak ellepték a telepesek – értsd: magyarok – és az elnyomó idegenek. Ha egy nép fel van darabolva, mint a román volt, attól még örökké Románia volt az ország, s az is marad.

A havasi ember szemébe néztem akkor, fenn, miközben „ismertük” egymás kézfogását jó tisztességben.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük