A burkolatok mögött

Az állatot, az állatkákat nem kíváncsiság vezérli, hanem az éhség. Ilyen egyszerű bizony az életvitelük. Mindenüvé bekukkantanak, bebújnak, szimatolnak, hátha valaminek hasznát veszik délebédre. Én bizony pillanatnyi időre el is felejtem magasabb rendű voltomat, ha azt olvasom, hallom, hogy ez meg az az állat sok kilométernyiről megérzi az eledelt, a vizet.

Titkok burkolnak mindent. Ázsiában, Afrikában különösen rejtik arcukat, beburkolóznak a lányok, asszonyok. Az ok egyszerű. A férfiak nem akarják láttatni a nők arcát, alsóbb kincseit, mert – amott is esendő a férfiember. De ennél bonyolultabb kérdés az, hogy ott (már itt is) az arcfedő ruhanemű neve a BURKA. Nem is nehéz nekünk, magyaroknak elgondolkodnunk azon is, hogy a mi csodálatos nyelvünkben ma is él a burok szó, a burk-olózik, beburkol, versikében: zöld burokban születtem…

Na csak ne álljon meg a menet a gondolatsorban! Az úgynevezett migráns tömeg megállhat, de nehogy itt, nálunkfelé, Európában! Mert mi, magyarok, egy szóval se tagadjuk ma sem, hogy meglaktuk ám mi is Ázsiát vitézül, úgy két-négyezer évvel ezelőtt, meg a Kárpát-medencét is sokszor, Árpádék előtt. Hát nem kizárt számomra a szórokonság: az az iszlám, női arcfedő kendő, a burka, mely beburkol, akár egy szógyökérből is származhat a mai magyar burkolóval, a burokkal! Nem tréfálok. Annyira egyértelmű a nyelvi jelenség, hogy az már azonosság. Az iszlám hitű nők arcát burka burkolja ma is.

És még egy picit odébb! Az arabok, a berberek csuklyás, fehér köpenyt viselnek ma is, annak neve: BUR-NUSZ. Arcukat, testüket a burnusz bor-ítja be. És most jöhetnek a nyelvtudósok hozzám, nem bor-ítom le magam titkosan. Ha száz kezem lenne, minddel osztogatnám a kenyeret, bort… Jaj igen, ők amott bort nem nagyon isznak. Habár a burnusz, a burka mindent beborít.