A honlap többnyire a Kovászna megyében megjelenő Székely Hírmondó napilap írásait jeleníti meg, de csak részben azonos annak tartalmával.

Költősorsok

Költősorsok Kultúra

Ha kissé el is késtünk Dsida Jenő emlékének felidézésével, nem tekinthetünk el annak megemlítésétől, hogy éppen nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1938. június 7-én mondott búcsút a földi világnak.

Fiatalon, nagyon fiatalon, alig harmincegy éves korában hunyt el (1907. május 17-én született). Azt, hogy sok vagy kevés ennyi idő a nagy mű megteremtésére, azt eldöntötte már a magyar irodalomtörténet, hiszen annyi jeles tollforgatónk, főleg költőnk tette le időnap előtt a tollat, s míg mások hosszú évtizedeken át rótták az utat, ők hihetetlen gyorsasággal értek fel a csúcsra, ahonnan immár senki őket letaszítani nem tudja. Balassi, de még korábban Janus Pannonius, aztán később Csokonai, Kármán, Petőfi, József Attila lépett túl korán ki az alkotók közül, s ugye, milyen fájdalmas Dsidát is közöttük tudni! Őt, aki annyira hitt Istenben és az Emberben, s akinek kedvét percig sem szegte a vele együtt élő szívbetegség, és alkotói kedve nem lankadt a legválságosabb pillanatokban sem.
Tudunk íróról, aki maga szerkesztette meg, és hagyta utódaira saját sírfeliratát, s lám, Dsida is megbékülve öntötte szavakba a saját megnyugtató végszavát: „Megtettem mindent, amit megtehettem,/ kinek tartoztam, mindent megfizettem./ Elengedem mindenki tartozását,/ felejtsd el arcom romló földi mását.”
Olvasom, hogy a Dsida-kultusz reneszánszát éli, Szatmáron, Budapesten, Kolozsváron, Beregszászon hirdeti emléktábla költői és emberi nagyságát, és készülőben van Székelykocsárdon is az emléktábla-állítás, a vasútállomáson, ahol a Nagycsütörtök című versének gondolata megszülethetett. Bizonyára nincs olyan olvasó, aki ne találkozott volna ezzel a költeménnyel, ne élte volna át a zilált korszak zilált lelkű költője rettenetes magányát.
És miért ne írnám le: 1995-ben Erdélyben talán elsőkként – de biztosan az elsők között – közöltünk bő válogatást Dsida Jenő verseiből a Metszet 2. – versgyűjtemény középiskolásoknak (Romániai magyar költészet) című kiadványunkban, köztük a sokáig elhallgatott, Magyarországon is esetleg csak megcsonkítva közölt, lehet, legnagyobb alkotása, a Psalmus Hungaricus. Hadd tegyem hozzá, a nagy fordulat után, az első szabad márciusi ünnepek egyikén kisebbik leányom, Hilda középiskolásként szavalta el ennek a nagy műnek egyik részletét (Kiss Jenőnek a megyei könyvtár akkori igazgatójának javaslatára).
Ezek után bizonyára nem tűnik furcsának, hogy Kós Károly így fordult a fiatal költőhöz az egyik helikoni találkozón: „Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni?”

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.