Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

„Kimene a magos kűhegyekre”

„Kimene a magos kűhegyekre” Kultúra

Ezzel a címmel tartott előadást a 2017-es baróti Magyar Örökség-táborban Harangozó Imre magyarországi néprajzkutató, aki az idő, a tér és ezen belül is népünk életterének természetföldrajzi viszonyai közötti összefüggéseket vizsgálva vont le érdekes következtetéseket.

A szakember egyszersmind a magyar néphagyomány évszázados, ezen kapcsolatokból merítkező, a földi léttel, de ugyanakkor a hittel, Istennel is párhuzamban levő gyökereire, máig fennmaradt szokásaira reflektált. A Kárpátok hegykoszorúja, az azt övező völgyek ősi hitvilágunk középpontjában álltak már a kezdetek óta, a hegyet és a völgyet az emberi lét meghatározó helyeiként tartották számon elődeink.

Mint az előadó mondta, a hegy szent hely volt mindig is a magyarok számára. Nem hiába van benne himnuszunk szövegében is az, hogy „Bércre hág, és völgybe száll”, nem hiába követhető nyomon imaköltészetünkben, dalainkban is szerte a Kárpát-medencében a hegy és a völgy „párhuzama”; az összefüggésnek ősi, a Bibliából merítkező forrásai vannak.

„Kimentem a hegyre, szétnéztem a völgybe” – énekeljük ma is, mert a hegy a népi hitben az a hely, ahonnan nemcsak, hogy be lehetett látni a világot, hanem ahova szinte szükségszerű volt kimenni, hogy jövendőjét is lássa az ember, nem mellesleg élete méltó párját is megtalálja. A hegyek tehát a szerelem, a párválasztás helyei hagyományainkban, ugyanakkor a völgyekben Istennel találkozott a magyar ember, azzal az Istennel, mely semmiképpen nem büntetni, hanem szeretni akarta őt. „A hagyományos magyar parasztember nem ismerte a büntető Istent, épp ellenkezőleg, istenfélelemmel kapcsolatos logikájában Isten szeretete volt a mérvadó” – hangsúlyozta az előadó.

Az Istennel való egykori „találkozásnak” is számos nyoma fellelhető legendáinkban, általuk ráadásul a teremtés pillanata is folyamatosan jelen van életünkben. Nem egy mondánk utal Istenre, a teremtésre, a világ kezdeteire – időseink például még ma is tudnak olyan helyeket mutatni, melyek Isten „lábnyomait” őrzik, és ha megkérdezzük őket, ugyan, mikor járt ott Isten, válaszuk az: azokban az időkben, amikor „a kő is lágy volt”.

Következetesen, így őrizzük mi, magyarok időtlenségünket az időben, s bár az idő fogalmát az előadó véleménye szerint a történelem során átformálták (egységes idő ugyanis csak a 19. század második felétől, a vasút elterjedése óta létezik), létezésünk időn kívülisége hagyományaink révén megmaradt, az ehhez való viszonyulásunk pedig ma is szerepet játszik énképünk kialakításában, a világ megértésében.

„A szentek is közöttünk tartják a teremtés folytonosságát. Magyar sajátosság, hogy nekünk szentelő hőseink vannak, Atillától kezdve egészen Rózsa Sándorig. Ők pedig nem azt tanítják nekünk, hogy volt, van és lesz, hanem a folyamatos jelenvalóság képét vetítik elénk” – összegzett Harangozó.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük