Sebestyén Márta: „Számomra az éneklés nem munka, állandó örömforrás, mert olyasmit adhatok, ami nekem is élmény”

Ma 19 órától a sepsiszentgyörgyi Krisztus király katolikus templomban, vasárnap 19 órától pedig a kézdivásárhelyi Vigadóban koncertezik a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Sebestyén Márta népdalénekes, aki ezúttal Andrejszki Judittal, a magyar régizene-műfaj jeles képviselőjével lép fel. A virágnak megtiltani nem lehet című tavaszköszöntő műsorukban a népzene és régi zene rejtett összefüggéseit boncolgatják. A magyar népdal nagyasszonya telefonon adott exkluzív interjút lapunknak.

 

– Tavaszköszöntő műsorral örvendeztetik meg a háromszékieket. Hogyan készültek a koncertre?

– Már nagyon vártam a tavaszt, mert elhúzódott a tél, és a szívem összeszorult, amikor hallottam, ahogy a madarak félig megfagyva csicseregnek. Most öröm látni, ahogy zsendül a vetés, minden zöldül, épp ideje. Mi erre egy kicsit rásegítünk ezzel a műsorral, a húsvéttól pünkösdig tartó időszakra térünk ki, teret kapnak az egyházi ünnepek és egyéb tavaszi gondolatok, mint például a szerelem. A népdalok és költészet nyelvén szólunk, Petőfit is megidézzük. Úgy gondolom, ez egy különleges összeállítás, két hölgy, két énekes, a népzene és a régi zene képviselői. Igaz, hogy nem hejehujás tánczenét hozunk, helyette viszont sok érdekességet fogunk megmutatni, elmondani.

– Mikor járt legutóbb Háromszéken?

– Többször is jártam errefelé, szívemnek kedves ez a régió, ha nem lenne ilyen messze, és nem lennének ilyen rosszak az utak, minden héten itt lennék. Tíz éve léptem fel a Vigadóban, közben elvették a villanyt, nem volt mikrofon, sötét is volt, hideg is volt, ez a legutóbbi emlékem, de láttam, mostanra szépen felújították az épületet, így ezúttal biztos másképp lesz. Gábor Áron-szobra is a helyén van, nagyon várom már. Úgy vélem, a választások hétvégéjén, az ezzel járó nagy izgalmak közepette jót tenne mindenkinek, ha tiszta szívvel eljönne a koncertre kikapcsolódni.

– Sok szál fűzi Erdélyhez. Mikor „fertőződött” meg az „Erdély-vírussal”?

– Édesapám, édesanyám is kis faluból származik, a vidék, a parasztság, a hagyományok, a kultúra része volt gyerekkoromnak. Édesanyám Kodály Zoltán egyik utolsó, hála Istennek még élő tanítványa, népzenekutató és karnagy, édesapám pedig közgazdászként folklór- és néprajzrajongó volt. Ebben a légkörben nőttem fel, a Kodály és Bartók által gyűjtött népzenék kicsi korom óta részét képezték az életemnek, anyukám mindig népdalokat énekelt, javarészük Erdélyből származott, a Kodály-művekben is (Marosszéki táncok, Székelyfonó) nagy számban bukkannak fel. És ahogy cseperedtem, nagyon kíváncsi lettem, hogyan hallhatom ezeket úgy, ahogy ők hallották. Akkoriban lemezt sem lehetett kapni, csak elég rusnya feldolgozásokat. Az élő népzene-élményre nagyon vágytam, 19 éves voltam, azt hiszem, amikor először eljutottam ide. Úgy kezdődött, hogy nem kaptam útlevelet, nem tudtam átjönni Erdélybe, ma se tudjuk. miért. Igaz, 17 évesen, amikor elnyertem a Népművészet ifjú mestere kitüntetést, Bulgáriába, egy folklórfesztiválra sem kaptam útlevelet. Annál elkeseredettebben vágytam rá, hogy élőben hallgassam azt a sok anyagot, amit magnóról ismertem.

– És milyen élmény volt, amikor mégis sikerült?

– Arra nagyon tisztán emlékszem, amikor Kallós Zoli bácsi kalauzolásával Bonchidán voltunk, ültünk a tiszteletes úrnál, éppen lakodalom volt a faluban, és ahogy a banda közeledett, ráismertem a dallamokra. Lenyűgöző volt. Aztán ott van a Zoli bácsival való találkozás, ahogy bedobott engem a mélyvízbe a palatkai bandával. Énekelj, te bestia! – mondta, én meg halálra válva, nem merek, nem merek, kellett egy kicsi pálinka, hogy merjek. Aztán jött Tündérország felfedezése. 1977-ben első igazi gyűjtő utam a Gyimesbe vezetett, annyira érdekelt. Elképzeltem magamnak a hegyeket, ezt a különös, archaikus zenét, igazából onnan indultam, és onnan jutottam el aztán a Mezőségre, Kalotaszegre és Székelyföldre. Egyre több élmény rakódott egymásra, és egyre valóságosabbá vált mindaz, amiről kiskoromban csak fantáziáltam. Aztán kaptam piros útlevelet, majd kéket, amivel Nyugatra mehettem, de nekem úgyis az volt a legfontosabb, hogy ide jöhessek, és be kell vallanom, a mai napig van egy kis bizsergés a gyomromban a régi határátkelések miatt. A Ceaușescu-érában számunkra is nagyon nyomasztó volt látni, hogy milyen megpróbáltatásokban volt része azoknak, akik csupán énekeltek vagy muzsikáltak nekünk. Ezek a retorziók mind benne vannak azokban a zenékben, amiket mi megtanultunk, és a mai napig hozzátapadnak.

– Szakmabeliként hogyan látja: marad, aki továbbvigye ezt a hagyományt?

– Nyilván, egy közösség több nemzedékből áll. Amikor mi kezdtünk zenélni, a mostani öregek erejük teljében levő, jó negyvenes, ötvenes zenészek voltak, most ennyi évtizeddel később ők azok, akik elmennek, de vannak, akik tudnak muzsikálni és énekelni, bár azok az ízek és színek, amiket csak ezek az idős nénik képviseltek, eltűnnek. Olyan nincs, hogy ó, én ezt már hallottam, ó, én ott már jártam, amikor csak lehet, el kell menni, nem azért, mert még soha nem hallottad, hanem azért, mert újabb és újabb élmény és impulzus éri az embert, ami egy előadóművésznek elengedhetetlenül fontos, csak így tudja hitelesen továbbadni ezeket.

– Ez lenne a kulcsa a népdalhagyomány életben tartásának?

– Igen, a használat tartja életben ezeket. Nyilván, mi a színpadon megszólaltatjuk, mert ez a kenyerünk, ezt választottuk, ezt szeretjük, de lényegesebb, hogy a hallgatóság saját örömére eseményeken, bálokban éljen vele, saját örömére használja. Hála Istennek, ennek mára széles tábora van, és a fiatalság is szeret, és tud erre bulizni, nemcsak Magyarország határain belül, hanem olyan országokban is, ahol egy szót se értenek magyarul, de mámorosan táncolnak erre a zenére. Sokan nem értik, mi az ördögöt szeret egy japán ezen, hiszen Japánban például rendszeresen rendeznek kalotaszegi legényes versenyeket.

– Számtalan külföldi fellépés után miként látja, hogyan viszonyulnak a külföldiek a magyar népzenéhez?

– A magyar népdalnak olyan ereje van, olyan szép, hogy bárkinek élmény lehet, nyelvértés nélkül is. Egy párizsi koncert után egy csokor virágot kaptam az öltözőben, ami önmagában nem olyan különös, de volt benne egy levélke, amit egy ott élő német férfi írt magyarul, és azt írta benne: „Én német vagyok, de mindennap hallgatnom kell a magyar népzenét, a magyarbecei öreges csárdások olyan szépek, hogy sírnom kell.” Kérdezem én, egy német férfinak miért fontos ez? Azért, mert olyan van benne, ami az ő lelkének kell. Akkor hogyne kellene nekünk! Ez egy olyan táplálék, amit gyógyszer gyanánt írnék fel mindenkinek.

– Igazi kulturális nagykövet. Hálás feladat ez?

– Igen, mindenképp. Szép dolog vízgázszerelőnek lenni, megcsinálom azt a csapot, és nem csöpög. Minden munkának megvan a maga szépsége. Az enyémet nem is tudom munkának nevezni, mert ez egy állandó örömforrás, ha az ember olyasmit adhat, ami önmagának is élmény. Soha nem tudtam kiskoromban, hogy mi leszek, soha nem határoztam el, hogy ez meg ez. Édesapám nagyon szerette volna, ha valami az övéhez hasonló „komoly” szakmát választok, de aztán olyan elsöprő erővel jött tizenéves koromban a Halmos Béláékkal való megismerkedésem, annak a zenének a robbanásszerű elterjedése, hogy esély nem volt semmi másra, ez sodort magával.

– Mi az, amit kevesen tudnak önről?

– Lehet, hogy vannak, akik azt gondolják, milyen zseniális háziasszony vagyok, viszont be kell vallanom, nem így van. Mikor édesanyám, nagymamám főztek, én édesapámmal inkább a könyveket faltam, mondogatta is nagymamám, „ne könyvezzetek”, de a konyhaművészet nem nagyon vonzott. Viszont ahol megfordulok, mindig érdekelnek a helyi ízek, mert az ugyanúgy hozzátartozik a vidékhez, mint a zene. A dal, amit megtanulok, nyomban visszahozza azt a finomságot, amit azon a bizonyos helyen ettünk. Nem fogok eldicsekedni a töltöttkáposzta-receptemmel, de inspirációt még kaphatok, ha lesznek unokáim, nekik muszáj lesz főznöm. Anyukámtól veszek leckéket, mert ő nagyon finomakat szokott sütni, főzni. Kirándulni nagyon szeretek, érdekel a kulturális, történelmi háttere azoknak a helyszíneknek, ahol megfordulok, nagyon érdekel a történelem, a világ minden szeglete, a zenén keresztül azonosítom a különböző népeket. A jellegzetes dolgokat szeretem, a zenén, meséken keresztül meg lehet fejteni egy népnek a gondolkodásmódját. Nagyon szeretek beszélgetni, ismerkedni, könnyen dalra fakadok, az ember érzései leginkább dalokban jönnek fel. Erdéllyel például napi lelki kapcsolatban vagyok.

Névtelen hozzászólások:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Facebook hozzászólások:

Ajánló

A történelemből merítő regényíró

Voloncs Attila a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum végzős diákja. Mindössze 18 éves, de már elmondhatja magáról, hogy publikált szerző, hiszen nemrég jelent meg Virágok esztendeje című történelmi regénye, amelynek cselekménye az őszirózsás forradalom idején játszódik. A tehetséges fiatal szerzőt a kötet születésének körülményeiről, az irodalomhoz kötődő viszonyáról és jövőbeli terveiről kérdeztük.

Interjú Adrian Ordeannal, a Compact B gitárosával

Az idei Szent György Napok egyik sztárfellépője a tavaly újraalakult Compact B volt. A koncert előtt Adrian Ordean gitáros-zeneszerző-producer-hangmérnökkel egyebek mellett a huszonkét évvel ezelőtti kilépésről, a Paul Csucsival zajló pereskedésről, a zenekar idei terveiről és szólóalbumáról is beszélgettünk.

Csuklógyakorlat ködben

Deák Magdolnát, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző magyar nyelv és irodalom, pedagógiai kommunikáció és módszertantanárát választották az Év tanárának szombaton, Budapesten, a Magyarság Házában tartott ünnepségen. A kilenc jelölt közül további két anyaországi és két külhoni magyar pedagógus részesült a kozepsuli.hu oldal által alapított elismerésben. Deák Magdolna a kooperatív tanulási módszereket dráma- és élménypedagógiai módszerekkel ötvözi. Vallja, hogy minden negatív dolog pozitívvá alakítható. Vele készült interjúnk során egy türelmes, lelkes pedagógus nevelési elveibe, innovatív tanítási módszereibe nyerhettünk betekintést.

„Ragaszkodom az autentikushoz”

A kovásznai születésű Teleki Aranka egyéni népviselet-kiállítása május 25-ig látogatható a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában. Az alábbi beszélgetésben egyebek mellett a kezdetekről és a tervekről is kérdeztük a Kézdivásárhelyen élő és alkotó ruhatervezőt és -készítőt.

A bizalom a legfontosabb

Molnár Imola, a baróti unitárius egyházközség új lelkésze 1987-ben született Felsőrákoson. Szülőfalujában, majd Baróton tanult, a középiskolát Székelykeresztúron, az unitárius kollégiumban végezte, aztán a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet unitárius karán folytatta tanulmányait. A négyéves alapképzés után másfél évet Bölönben volt gyakorló teológus, 2013-ban Nagyváradra került, ahol előbb egy évig segédlelkészként, majd rendes lelkészként szolgált. 2018 februárjában, meghívás útján a baróti unitárius egyházközség lelkipásztorává választották, első istentiszteletét éppen húsvét vasárnapján tartotta. Arra kértük, beszéljen röviden életútjáról, a lelkészi hivatásról, elképzeléseiről.

Orvosból lett író

A kovásznai dr. Török Sándor (írói nevén Török Samu) 78. életévében jár, és 48 évet dolgozott a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórházban, de most is rendel, mert nem pihenhet. Úgy érzi, tenni kell valamit, ezért alig két éve nekikezdett megírni a saját humoros-tanulságos történeteit, amikből két kötet már meg is jelent, egy harmadik pedig kiadás előtt áll.

Az orgona lordjai Háromszéken

Rákász Gergely koncertorgonista Lords Of The Organ II. című műsorával nyolcállomásos Erdélyi körútra indul. Az április 22-én, vasárnap Sepsiszentgyörgyön és 26-án, csütörtökön Kézdivásárhelyen koncertező művésszel egyebek mellett a turné koncepciójáról, a látványkoncertről és a művészetet a ripacskodástól elválasztó határról beszélgettünk.

Mesekönyvek bemutatáson

Gál Andrea brassói születésű író, kutató, szerkesztő, tanár, és amiről faggattuk, az a két gyerekkönyve: a Fecske utca 12. (Koinónia Kiadó, 2016) és a Hátamon a zsákom (Koinónia Kiadó, 2017) körül fogalmazódik meg. Mindkettő vonzereje abból ered, hogy a hasonló élethelyzetű gyerekek könnyen azonosulhatnak az azonos korú szereplőkkel.

Nemzeti ügyekben összezárni

Három hónappal a benyújtása után, a román parlament közigazgatási bizottsága kedden napirendre tűzte, majd vita nélkül elutasította a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvényjavaslatot. Az ülésen meghívottként jelen volt annak előterjesztője, Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő is, akivel a történtekről Sepsiszentgyörgyön beszélgettünk.

A hit Isten ajándéka

Nemzetközi kihatású kezdeményezésre adott igenlő választ február 20-án a Magyar Országgyűlés, kimondva, hogy január 13-a legyen ezentúl a vallásszabadság napja. Az Erdélyi Unitárius Egyház és a testvéregyházak terjesztették elő a javaslatot a nemzet parlamentje elé, mely példás összefogásra buzdította annak pártjait. Miben áll ennek fő világnézeti és politikai tartalma, milyen közösségi mozgatórúgók állnak mögötte? – kérdeztük az előterjesztés egyik fő kezdeményezőjétől, Kovács István sepsiszentgyörgyi lelkésztől, az Erdélyi Unitárius Egyház közügyigazgatójától.

Otthonba szorítva

Keresztes Bíborkát tíz évvel ezelőtt ismertem meg a kisbaconi vízimalomban, amint az osztovátában ülve csattogott szapora kezében a bolond. Nem mindennapi jelenség volt a vásznat szövő 14 éves kislány, aki úgy mondta, kedvenc elfoglaltsága a szövés. Az azóta eltelt évtized azt bizonyította, hogy nem pusztán múló gyermekkori szenvedélynek bizonyult a bájos nagylánnyá cseperedő Bíborka számára ez a régi világot idéző tevékenykedés, hiszen nem távozott messzire a szövőszéktől, azóta is folyamatosan kihallatszik Keresztes Etelka vízimolnárné házából a szövőszék malomzúgásba keveredett zaja.

Hobbiból lett karrier

A sepsiszentgyörgyi, 20 éves Forró Csongor a Mikes Kelemen Elméleti Líceum matek–infó szakán végzett, és alig több mint egy éve ragadott kamerát. Ma már több mint 200 ezer követőnek, főleg fiataloknak készít tartalmat Cresser néven a világ legnagyobb videomegosztóján, a YouTube-on. Célja, hogy szórakoztassa vagy épp nevelje azt a nemzedéket, amelyik már nem a tévében keres néznivalót, hanem interneten követ youtubereket, köztük Cressert.

„Apukámtól ered az egész”

A magyarországi Balogh Roland 2009-ben Montreux-ben a jazzgitár-verseny győztese lett, 2015-ben New Yorkban második helyen végzett a Wes Montgomery gitárversenyen, majd 2016-ban a Los Angelesben rendezett Six String Theory Competitionről hozta el a gitár kategória díját és a fődíjat. Ikertestvérével, Balogh Zoltán billentyűssel alapították meg a Finucci Bros Quartettet, amelynek legutóbbi kézdivásárhelyi koncertje után beszélgettünk a fiatal gitárossal.

A kortárs költészet él és virágzik

Sárkány Tímea Kézdivásárhelyen született, jelenleg Kolozsváron él. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar és összehasonlító irodalom szakán végzett 2017-ben. Mesterképzését a BBTE kritikai elmélet és multikulturális tanulmányok szakán kezdte. Egy tea mellett beszélgettünk pályájáról, verseiről, irodalmi meglátásairól.

Ha sokat kapunk, vissza is kell adni

Ambrus Attilával, az Antal Nimród rendezte A Viszkis című film sepsiszentgyörgyi bemutatója után, a Székely Mikó Kollégium konferenciatermében megtartott közönségtalálkozót követően beszélgettünk.