Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Kis helyen nagy nemzeti élmény

Kis helyen nagy nemzeti élmény Kovászna megye

Kétezer kilométer néhány kézfogásért. Van ilyen, különösen szerelmeséknél. Maradjon vélük is a tisztelet! Töprengő magyar nyugdíjas, fölemelt ujjal, azt is kiszámítaná, hány ezer kilométert kellett karddal, íjjal a kézben megtenniük a magyar csapatoknak, népnek, míg eljutottak, na nem egy hét alatt, mondjuk Székelyföldre, Csehétfalvára, immár hét országban közismert emberünk, Balázs Antal szülő- és fölnevelő falujáig. Évtizedek óta sepsiszentgyörgyi lakos. Fafaragó, lelkes fákat készített az 1849-es aradi vértanúknak is többek között Sepsiszentgyörgynek, népének. Nemrég vitte a mostani Szlovákiába, a magyar felvidékre munkáit, mindössze egyezer kilométerre.

 

– Arról kérdezlek, miért éppen 1111 milliméter a kopjafa, amit a felvidéki Alsónánára vittél?

Azért, mert az a rettenetesen híres pozsonyi csata, melyben az akkor már európai magyarok legyőzték a frank királyt, Lajost és a bajorokat is, ezelőtt 1111 évvel történt. A gyermek Lajos és tanácsosai „megbeszélésre” hívták a legfőbb magyar fejedelmet s vezért, Kurszánt, aztán az egész küldöttséget legyilkolták álnokul a frankok. Hát így évforduló ez az esztendő, és a székely kopjafa, melyet itt faragtam és odavittem, ennyi milliméter. Ez volt a kezdet. Nálam az, hogy egy évvel ezelőtt Szent György napján a szlovákiai Alsónána testvértelepülés (Felvidék) polgármesternője itt volt Szotyorban, meghívott engem is, faragnék Alsónána részére egy ún. nemzet-kopjafát, idén augusztusra. Na, én a nemzet-kopjafáról azt gondoltam, amit akartam. Csak éppen a nemzetemnek nem akartam a sírjára semmit. Nem volt nehéz viszont kiköbözni, hogy idén éppen 1111 esztendeje annak a csatának, melyben a nyugati szomszédok megismerték a magyar csatározást, azt is, hogy a magyar nyílvessző száz méterrel tovább száll, mint a nyugati, és kegyetlen nyomot hagy, ahol megnyugszik. Hatalmas, kemény fát kaptam Zakariás barátomtól. A szotyoriak nemzet-kopjafájának egyik oldalára piros betűs, a másik oldalára fekete betűs írás került, 5–5 esemény fölsorolása. Néhai Kónya Ádám adta egykor az ötletet, illetve válogatta össze javaslatomra. Dicső és gyásznapok. Az utolsó gyásznap 2004. december öt, akkor ugyanis a Gyurcsány-féle magyar kormány megtagadta a kettős állampolgárság lehetőségét… Na, Alsónána nagyasszonya megkért, mondjam el ezt a falujában, a szlovák idegenségben, én magam.

 – Hogyan szólalt meg július 8-án a kopjafa?

– Magyarul. De megvolt az előzménye ennek is, mint a pozsonyi nagy csatának. Megkértek a szotyoriak Alsónánán, szólanék én valamit az ünnepnapon, mert, hogy… Na, akkor tettem szóvá, ha megemlékeznek a győztes csatáról, a miénkről, a pozsonyiról, akkor mi eljövünk Székelyföldről. Engem meglepett, ahogy csodálkoztak; megriadtak, hogy mi Szlovákiában megemlékeznénk, s ők is, a pozsonyi magyar csatáról, melyet nagy gonddal takargatnak, lepleznek a frankok, a germánok, szlovákok. És azt is tudniuk kell, ha 907-ben nem a magyarok győznek, ma nem lenne se szlovák nép, se Bratislava, Szlovákia. Félnek a jelentől, lepleznek…

– És a magyar tankönyvek és akadémiák, tudálékosan is gyáva áltudósok Magyarországon. A gyermek frank király, Lajos és tanácsadói, megbeszélésre hívták Kurszán vezért, a legnagyobb magyar fejedelmet. Álnokul legyilkolták őket.

– Igen, erre jött rájuk a csata. Nem tudom, miért restellik mindmáig, hogy akkor óriási vereséget kaptak egy harcos néptől azért, mert annak küldöttségét egyszerűen kivégezték. Nekem akkor, ott, Alsónánán jött az ötletem, hogy kopjafát faragok, emlékül, a székelység nevében Alsónánának. Amúgy minden évben megemlékeznek a csatáról, de magánterületen, óvatoson. Én vállaltam az emlékmű jellegű kopjafa elkészítését még a tavaly, hadd legyen ott a székelység, s az egész magyar nemzet nevében s tudatában a csata, mely hatvan évre meghatározta Magyarország nyugati határát, az Enns folyót, s meg a nemzeti érzés és összefogás, az együvé tartozás nemes voltát és létét.

Az sem mindennapi, ahogy eljutott az emlékmű, „a nemzet kopjafája”, a székelyek ajándéka Felvidékre, Alsónánába, hiszen nem egy ajándékkosárra való terű lehetett.

– Egy kisebb teherautóba pakoltam be mindent, az utolsó csavarig. Csak éppen cementet meg kavicsot nem vittem át három országon a testvéreknek. Hogy milyen fogadtatása volt a székely kopjafának, s azáltal nekem is, na meg velem a szentivánlaborfalvi Kányádi Mihálynak, azt nem lehet elmondani. Arcok, kézfogások, kérdések. Kányádi Misi kért, jöhessen velem, meg akarja nézni a magyar haza egyik szép, nagy darabját, a Hortobágyot. Mentünk ezer kilométert. Kurszánék többet annak idején, most 1111esztendeje, bele a suttyombani frank halál miatt a bosszúba. Kányádi látott mindent, délibábot nem tudtam mutatni neki most. Az emberek nézték, betűzték a kopjafát: GLORIA VICTORIBUS latinul, magyarul: DICSŐSÉG A GYŐZTESEKNEK. A német császár is latinul adta ki a parancsot akkoriban, hogy kiirtani, eltávolítani a magyarságot a Kárpát-medencéből. Hadd mondjam el az én szerény történetemet is, mármint a fáét. Zakariás Attilától kaptam egy hatalmas fát, 3 méter 30 centi – 3333 milliméter! –, abba adtam szívemet-lelkemet. És elvittük Misivel Felvidékre. És a kopjafa egyik oldalára az vagyon írva rovásírással meg mai magyar szóval: A SZÉKELYFÖLD AJÁNDÉKA (rovásírással). 2018. Faragta: Balázs Antal, Sepsiszentgyörgy. A másik oldalon az írás: 1111 gloria victoribus, aztán a harmadikon: anno domini 907, alája írva: pozsonyi csata magyar, szlovák, angol, német nyelven.

Mennyi időbe telt az emlékmű elkészítése?

– A tulajdonképpeni faragás négy nap, mert 280 írásjelt, számot kellett belefaragni. Ceruza, aztán milliméterezni, sosem szoktam elválasztani a szavakat faragásnál. És szombaton volt az ünnepség a dévényi várnál. Igen, az Ady-versben: Szabad-e betörnöm Dévénynél új időknek új dalaival? Hatalmas magánterületen volt az ünnepség, nem közterületen. Erre vigyáz a szlovák hatóság. Magyarországról is jöttek át hagyományőrző csoportok, hagyományos katonai öltözékben, meg íjas csapatok, 1111 év távolából, a vár alatt immár közeléből. A vár túlsó oldalánál íjjal lőttek át a Dunán. Megpróbálták.

Sok gyászos, vagy ünnepi megemlékezés után milyennek láttad Dévénynél a népet?

– Ők maguk mondták, hogy ilyen ott még nem volt. Nem vesszük ezt melldöngetésnek, viszont magam is valami varázserőt érezhettem, a szám, az 1111 bejelentése és a mű fölmutatása nyomán. Egy nép érezte önmagát elevennek. Tulajdonképpen még meglévőnek. Sokfelől nem jöttek, hivatalosságok sem. Arra is gondolhatok, hogy az ünnepség magánterületen ugyan, de a történelem nem az, bármennyire kiforgatják itt is, ott is, amott is. A pozsonyi csata történetét is elsikkasztották gondosan, pedig nem szégyen az erősebbtől kapott pofon, 1111 év után is. Eljött viszont Simó József, aki Wass Albert költő nagyszerű előadója. Úgy szavalja a verseket, hogy az csoda. Magyarországi televízió távol volt, itteni és ottani szervezetek, hivatalosságok szintén. Nyékvárkonyon, az emlékmű fölállításán nagyon szép ünnepség volt, hivatalosságok nélkül is. Inkább így, mint dörgedelmes semmit mondásokkal.

Szóltál Nyékvárkonyban a néphez, miközben 48 órán át szorongatták a kezed, verték a vállad köszönettel.

Az ünnepségen szólásra kértek. Köszöntem, hogy ott lehetek. Mondták, hogy ők is. És újból és újból jöttek e megható élmények. Konrad Geresse Németországból érkezett gépészmérnök, vele többször találkoztam. Ő mondta, ha a pozsonyi csata nem lett volna, akkor Magyarországot nem lehetne keresni s találni a térképen. A magyarságot sem. Egy vesztes csata fia volt, s a nemzeti csapásokat ritkán felejti el az ember. Ő sem. Öt éve halt meg, elkérték tőlem az emlékmű kis alakú másolatát, elvitték, az ott lesz, tán már ott is van a sírján. Ráírva annyi: KONRAD. Meghívott volt Nyékvárkonyba a Kárpátia együttes, de nem engedték be Szlovákiába se, akár Romániába, mert a népdalban oláhot énekeltek, az eredeti dalban,  szlovákok pedig, mármint a vezetőség, a tót népnévtől kapott nyilallást. Az illető alpolgármesternőnek, aki tiltakozott, azt üzentem Nyékvárkony polgármesterétől, ha a hölgy két szál virágot elhelyezett volna az ünnepi színpad előtt fölállított emlékmű tövében, fölnéztek volna rá az emberek ezrei; így rá se néztek. Bizony, ha akkor a frank, a bajor győz, s nem a magyar, most nézhetne a semmiből errefelé. És Pozsony bejáratánál nem az lenne kiírva, hogy Bratislava, hanem Pressburg. Ez volt a színpadi szövegem egy része, üzenetem. És nem játékból.

Milyen érzés volt utazni ezer kilométert úgy, hogy tudtad, miféle hatalmas jelkép zötyög mögötted, pólyában?

Mindenesetre vágytam is oda, és kíváncsi voltam nagyon, mi fog történni? Ugyanis én magam találtam ki, nem is kellett sokat ötölnöm, hogy adjunk, igen, vigyünk, készítsem s vigyem Székelyföld ajándékát Csallóközbe, Dévénybe, Nyékvárkonyba, egy hatalmas nagy csata emlékére. Hogy megfaragtam és viszem, az egy szakaszt lezárt az életemben, hiszen mindez csak rajtam múlott. De hogy mi lesz a sorsa ennek az alkotásomnak, az rendkívül izgatta a képzeletemet. Igen, a jövő, a jövője. Őszintén mondhatom, annyira szépséges volt a megilletődése az ottani magyaroknak, annyira szép volt a hozzáállásuk, hogy az boldoggá tett. Kérdezheted bátran, mi lesz a jövője a munkámnak. A jövőnk, a nemzetünk jövője a felvidéki s a mindenkori, mindenütti arcunkra van írva. Az ő szemükben látszott, igenis igazolom, látszott az ottani, idegenbeli magyarok arcán a mai remény, a jövő. Ezt üzentem az emelvényekről onnan ide, a fiataloknak, innen oda s szerte minden magyarnak. Ha valaki a magyarságát eladta, azt visszaszerezni már nem könnyű dolog. A becsület mondatja, meg kell őrizni a nemzetiségünket, ott is, itt is.

Hazafelé nehezebb volt, vagy könnyebb?

– Fazekas István, Nyékvárkony polgármestere háromszor is fölhívott telefonon: rendben van-e minden, kocsi, hogy utazunk, nincs-e valami gond az úton? És visszafelé, haza, örökké haza, mennyi mindenre gondoltam. Mert hiszen nemcsak a kopjafa volt ott székely, hanem a plébános is! Az ünnepi istentisztelet lélekrengéssel járt, hiszen ott csíkdánfalvi a plébános úr is!

Megszerkesztették a csallóközi zászlót, egyet vasárnap átadok az unitárius egyháznak, lássa mindenki, aki akarja azt látni. Csallóköziek zászlaja. És Csallóközben több zászlóval együtt, legelöl, ott lobogott a mi székely zászlónk. Én mit viszek haza? 1956-ban, a szovjet tankok elől menekült magyar család akkor 5 éves gyermeke jött az emlékmű szentelésére. Mert az aztán megható volt. „Németországban élünk, gyermekeink mind tudnak magyarul, van magyar közösségünk. Kérek szépen egy olyan kicsi kopjafát, a kicsinyített mást, vigyem, legyen, amit tenni nálunk, Németországban az asztalra, örök emlékül…” És a két helyi polgármester lemondott a nekik ajándékozott 1111 jelzésű kis kopjafáról, vigye nyugatra gyermekeinek, az ottani magyar közösségnek, az idegenbe.

Mit hoztam én haza? Üres volt szinte a kocsi, tele a lelkünk bizodalommal. Maradjanak az oltáraink, lobogóink, történelmünk.

Legyen, amit tenni az asztalra a kereszt, a kenyér mellé, el ne fakulna.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük