A Kis-Szamos mindkét partján kergetőző szelekkel bomladozott a sovány tavasz. Tamási Áron élénk fekete szemébe húzott, nagykarimájú, drága kalapjával, mit nem akárhol, éppen Londonban a csekefalvi Cs. Szabó László szeme láttára – mint hunok Nyugaton – vett volt egy sistergő, borzas mozdony öntelt rikkantására, hogy mozduljon, ha vele akar tartani, mórestesen csak elfoglalta a helyét a gyulafehérvári vonat első osztályán. Tudta a nagy író, hogy nem hiába számolgatja majd órák hosszat a vaskerekek szabályos kattogását, mert a kettős fejedelemség korától, a törökhódoltság végéig Erdélyt nem az ők, még a régi fényére oly büszke Kolozsvárukról, hanem kilencvenöt kilométerrel odább, egy fehér mészkőben gazdag fennsíkról kormányozták.

– Az a fennsík – nézett ki mindegyre a luxus fülke függönyözött ablakán Tamási Áron, mintha azt ellenőrizné, hogy jól tudja-e, a Maros és az Ompoly összefolyásánál, kétszázharminc méter tengerszinti magasságban fekszik.

Kíváncsi volt, hogy ott valóban még minden fehér-e. Látta a hosszú keringőzés után, amint a történelmi főváros előtt a püfögő masina diadalmasan belekiáltott a rájuk váró csendbe, hogy van valami igazság a dologban, s kifogás nélkül nyugtázta:

– Bár minden nem patyolatfehér; a méltóságos gyulák csak jól választottak volt – s a mozdony hangoskodását abban a pillanatban az érkezésük világgá kürtölésének vélve köhintett is kettőt, szárazat, úriasan a fehér zsebkendőjébe, amit egy térdig érő, tavaszi kabát jobb, belső zsebéből húzott elő.

Különben felőle lehetett Gyulafehérvár a várépítő királya után valamikor Károlyfehérvár is, de hiába volt III. Károly római császár, ha az erdélyi fejedelemség ősi székhelyét a nagy magyar méltóságok egy fennsíkra alapították. Ott verte meg a törököt a nagy Hunyadi és pihen az utolsó, szabadon választott magyar király, János Zsigmond.

– Ezerhatszázháromban meg Gyulafehérvárt – mozdított egyet az idő előtt kopaszodó, elismert író a ritka kalapon. – Székely Mózes felszabadította. Lett is székely fejedelme Erdélynek – bizonygatta rátartian magában, mintha az valamiért neki is nagyon fontos volna, és amint gyalogosan, egy utazó táskával a kezében a városban szétnézett, tartott is a Szent György-kapu felé, mintha ott őt, Tamási Áront, a csodálatosan feleselő, farkaslaki pápistát, a már országosan ismert erdélyi magyar írót, aki megfordult a kereskedelmi akadémián, ott maga Sarolt fejedelemasszony édesapja, a feledhetetlen nagyvezér, Zsombor Gyula várná.

Bukdácsolhatott az ügyetlenkedő, sovány tavasz a Szent István alapította Erdélyi Egyházmegye székhelyén is, az írót nem riasztotta még a parasztlázadás emléke se; betoppan ő vacsora tájt a püspöki palotába; nem Márton Áron püspök úrhoz, hanem a székelyföldi kenyeres bajtárshoz, ha eszébe nem jut a tejes puliszka.

– Ma még péntek, holnap szombat, utána vasárnap… – csendült meg fülében furán a dal, avval – hogy biztos legyen a dolgában – előbb a Fehérvárra címzett fogadóba kukkantott be; rakott is olyan hasat, hogy még a feketén égő két szemét is nyomta.

Megtörtént hát, hogy Tamási, aki a nagyvilággal okosan feleselő Ábelével már nem a hargitai rengeteget, hanem az országot járta, péntek fejében a belüggyel kibékülve érkezett látogatóba, s hogy a gyulafehérvári püspöki palotában egy székellyel több lett, erősen talált a szó. De ott, amitől tartott, bekövetkezett: egy valódi kincstári asztal közepéről egyszer csak rájuk mosolygott a sárga bőréből menekülő puliszka egy béketűrő tejeslábassal, amiről a régészek azt tartják, hogy mint konyhakellék hungarikum: a honfoglalás után jelent meg a Kárpát-medencében: hát nem ették a honfoglaló magyarok a nyereg alatt puhított húst…

– Isten áldását – kapott az alkalmon stílusosan az író –, használjátok csak egészséggel, mert az enyém megvolt! – mondta biztatóan a háziaknak.

A püspök úr is már Csíkszentdomokosról tudta, hogy ha csinálja is az eszét,  csak puffad, nem robban a puliszka; inkább a hideg, édes tejben egészen megnyugszik, de attól mégis csak visszatromfolt:

– Áron, ha nem egyéb – szólt gyanúsítóan a jó barátra –, te ebben a helyben böjt fejében vacsorára már húst ettél!

Akkor még elég pillogtatósak voltak a villanykörték Gyulafehérváron is; várt is egy cseppet Tamási Áron, a nagy író, de nem jött senki, hogy a csávából kihúzza:

–Én igen… De csak birka volt… – nyögte ki enyhe bűnbánattal a hangjában, s pislantott rá,– mintha a fáradt villanykörtéknek segítene – egy laposat.

– Pedig barátom, a kappadókiai kapujában – jelentette ki a szent atya arra a szerencsétlen mentegetőzésre, hogy a hús csak birka volt –, a hit legyőzi a démont és a gonoszt!

Nézhetett ugyan rejtelmesen az íróra a püspök. Nem kellett neki bizonygatnia, hogy György vitéz mentette meg a királylányt a rettenetesen falánk sárkánytól, miután az már a birkákat mind felfalta, s a fiatalokra került a sor… De azt se, hogy Székelyföldön Szent György hete a legjobb vetőhét. Hát ki is húzta enyhén Tamási magát:

– Nekem – kérdezte meleg, öblös hangon, bizalmasan –, püspök-e a barátom?!

A kelletlen, puffancs puliszka túloldalán felnevetett az Erdélyi Egyházmegye püspöke, a másik Áron:

– Igen, te Áron – mondta. – El is rendezném én neked, ha Jóisten is székely volna!

Erre aztán beállt a csend. A palota ura is magának dolgozott. Jó ízűen kanalazta dús szemöldöke diktálta ütemre meleg puliszkával a nyugtató, hideg édes tejet.

***

Akkor különben abban a nagy palotában mindenki tudta, hogy Tamásin a sor. Ő a kellő pillanatban egy gyermekkori, buta játék után épen maradt mutatóujjával finoman az asztalszélét megkoppintotta:

– No csak, no! – jelentette ki a helyhez illő alázatos méltósággal –, én annyit mondok, hogy ez a bor jó bor! – s ahajt – azért is, hogy semmit el ne felejtsenek, mert különben is, amit egymás fejéhez vághattak volna, más nem nagyon volt – az előtte gyönyörűen gyöngyöző, teli poharat – miként egy feleselő történelmet – a palota testes, barokk asztala mellől Tamási Áron, az író Márton Áronra, Erdély főméltóságú püspökére köszöntötte.

S közöttük, bár megjárták magokat a még soványabb tavaszok is arrafelé, szent lett és maradt a béke.

Ambrus Lajos

Névtelen hozzászólások:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Facebook hozzászólások:

Ajánló

Nem illik…

A szupermarketben egy kis lurkó játszik, szaladgál körbe-körbe, a szüleire pislant, akik azonban nagyon belemerültek a vásárlásba. Kissé még megpördül, figyel, nézik-e, nem, még nincsenek sokan, a bevásárló kocsik nem verik le egymást. Van hely most bőven bújócskázni is.

Karácsony Gyuri és a fuvarkvóta

Abban az időben nem csak a húsra, gabonára, gyapjúra szabtak kvótát, hanem akinek tehenes vagy lovas fogata volt, az köteles volt az állam felé fuvart is bevállaljon. Ezt is fizették, de természetesen ezért is, ahogy mondani szokás csak apró pénzt adtak, mondhatni semmit.

Egyperces a bölcsességről

Alig volt tizennégy éves, de máris tele volt lázadással. Nagyon sok minden zavarta a családban, az iskolában, a társadalomban. Mélyen belül azt érezte, lehetne teljesen másképp is élni. Egyszerűbben, és ebből fakadóan boldogabban.

A toll végén:

A nemrég indított A toll végén rovatunk a Hintaszék állandó szerzőit hivatott bemutatni. A sors úgy hozta, hogy Kapu Ágota költőre, újságíróra, tanárra, aki június 19-én, egy autóbaleset következtében tragikus hirtelenséggel elhunyt már csak emlékezni tudunk. Bemutatkozója legyen örökérvényű.

Az angyal

Az angyal kifáradt rendesen. Örömmel végezte munkáját, de mára igencsak sok munka jutott. Dohogott is magában: valami baj lehet a mennyország logisztikájával. Az ördögbe is, jobban szervezhetnék a munkát odafenn! Számtalan társával együtt gyakran unatkozva a szárnyukat lógatják, máskor meg azt sem tudják, hogy hol áll a glóriájuk, annyi a munka. Sajnos, ő csak egy egyszerű őrangyal, nincs semmi beleszólása a dolgok menetébe.

Jelzett utakon Csaba királyfi

Jé, négy nap múlva oda az esztendő egyhatoda! Kétségtelen, vagyunk. Kétségtelenek. Akár a Soha.   Sok nyugtalan ősöm mind oda. Én talán megnyugodtam. Kikövetelem nyugalmam, ha lebukom holtan   Fenn a Kárpátokban jelzett utakon járt az unokám a hóban. A nyoma máig ott van. Csillagösvénynek jelzett. Csaba királyfi lett, ígér áldott kenyeret, kegyelmet. Ott repült […]

„Me, Zári, me”

Tisler Gyula bá jó gazdaember volt. Egy pár házzal lakott lennebb Katrina-patakától. Két szép leánya volt az öregnek, jártak is utánuk a legények. Egyik este, éppen hogy elfogyasztották a vacsorát, hallja Gyula bá, hogy egyik bihala (bivaly – szerz. megj.) elöl a kútnál bőg, és súrlódik hozzá a kúthoz. Fel is kapta a vizet az […]

Az utazás

Ez is csak egy utazás lesz – nyugtatta magát az öreg. Nem kell félnie, mert hamar bekövetkezik. Nem fog érezni fájdalmat, s ha igen, nem tarthat az sem sokáig. Kihúzta magát az ágyban, nagy elhatározással, legalábbis úgy gondolta, hogy azt teszi. „Férfi vagy, hát légy férfi!” – emlékezett vissza apja szavára, amikor sorozták be leventekatonának, […]

Játékok

A kis unoka lerámolta a könyveket a legalsó polcról, és már mászna is fel rá. De a mama észreveszi, hamar valamit kieszel, és mondja is örvendezve: Tudok jobb játékot! – Hurrá! Játszunk? – Persze! – feleli a nagyi. – A mosatlan várhat! – Hurrá, hurrá! – ugrabugrál örömében. – És mit? – Főzünk, de nem […]

A pótolhatatlan traktorista

Jóska a legügyesebb traktorista az erdőn. Szinte nem ismer félelmet. Ott is el meri húzni a fát a csörlős traktorával, ahol mások még gyalog is szédülnek. Általában vidám szokott lenni, de ma valami kihozta a sodrából. Meleg van, fülledt nyári meleg. A levegő sem mozdul, csak a nyitott traktor ajtaján beszűrődő huzat hűsíti emberünk ráncba […]

A kéz hatalma

Fáradt kezem már nem kerget pillangókat. Reszkető tenyerem nem tud megnyugtatni pihegő madarat. Hisz úgy remeg gyönge kis teste, akárcsak két kezem, ahogy a félénk madárkát tenyerembe veszem. Az öreg kéz már nem épít, csak tataroz. Összegereblyéli évszakról évszakra a lehullott lapikat, feldíszíti vele az élet színpadán bensőd, múltad, emlékeidet. Hányszor hallottam: a jobb sokszor […]

Az Isten háta mögötti település

Amikor az Úristen megalkotta a Föld domborzatait, a földrészeket elválasztó nagy vizeket, amikor már a földeket is tarka virágszőnyeggel borította, a levegőt meg azok illatával, megalkotta a gazdag réteket átszelő kristály patakokat, ahol szomjukat olthatják az állatok, és az erdőrengetegeket, ahol menedéket lelnek. A patakcsobogást színes madárdallal cifrázta meg, olyan szimfóniákkal, amelyek boldogságot hoznak az […]

A sürgöny

Az asszony keze tehetetlenül hullott alá. Mint akit elhagy az utolsó erő is. Kezéből a földre esett a furcsán hivatalos iromány. Testének minden porcikáját rázta a sírás. A reményvesztettek kétségbeesett suttogásával motyogta maga elé a semmibe: tömegsírba. A sírás újabb hulláma rázta meg. Aztán munkához szokott erős kezével letörölte könnyeit. Gondolatai kuszák és zavarosak voltak. […]

Leltár

Bolygónk ostromára készül, álmait edzi vitézül, hacsak pihésedne szárnya, hegyet, folyót zabolázna. Söre nyitva, tévéig lát. Ennyi lenne csak a világ?   Zsoldosnak nevel a vaskor, csak eszik, alszik és tapsol. Álmot őrizz, álmát űzik, névtelenül skalpját tűzik. Szabad akaratod rejted? Ennyi lenne csak az ember?   Meztelen küldetés a rajt. Bukod az utolsó kanyart? […]

A favágó

Ez akkor történt, amikor nem vörös és barna, hanem sárga volt az ősz… Akkor ősszel valami keserű embergyűlölet vett erőt rajtam. Az életem zsákutcába torkollt. Legalábbis úgy éreztem abban a pillanatban, amikor betértem az utamba kerülő első sarki kocsmába. Előtte nem jártam ilyen helyekre, tudod, a neveltetés, a család, a munkahely és saját gátlásaim visszatartottak […]