A Kis-Szamos mindkét partján kergetőző szelekkel bomladozott a sovány tavasz. Tamási Áron élénk fekete szemébe húzott, nagykarimájú, drága kalapjával, mit nem akárhol, éppen Londonban a csekefalvi Cs. Szabó László szeme láttára – mint hunok Nyugaton – vett volt egy sistergő, borzas mozdony öntelt rikkantására, hogy mozduljon, ha vele akar tartani, mórestesen csak elfoglalta a helyét a gyulafehérvári vonat első osztályán. Tudta a nagy író, hogy nem hiába számolgatja majd órák hosszat a vaskerekek szabályos kattogását, mert a kettős fejedelemség korától, a törökhódoltság végéig Erdélyt nem az ők, még a régi fényére oly büszke Kolozsvárukról, hanem kilencvenöt kilométerrel odább, egy fehér mészkőben gazdag fennsíkról kormányozták.

– Az a fennsík – nézett ki mindegyre a luxus fülke függönyözött ablakán Tamási Áron, mintha azt ellenőrizné, hogy jól tudja-e, a Maros és az Ompoly összefolyásánál, kétszázharminc méter tengerszinti magasságban fekszik.

Kíváncsi volt, hogy ott valóban még minden fehér-e. Látta a hosszú keringőzés után, amint a történelmi főváros előtt a püfögő masina diadalmasan belekiáltott a rájuk váró csendbe, hogy van valami igazság a dologban, s kifogás nélkül nyugtázta:

– Bár minden nem patyolatfehér; a méltóságos gyulák csak jól választottak volt – s a mozdony hangoskodását abban a pillanatban az érkezésük világgá kürtölésének vélve köhintett is kettőt, szárazat, úriasan a fehér zsebkendőjébe, amit egy térdig érő, tavaszi kabát jobb, belső zsebéből húzott elő.

Különben felőle lehetett Gyulafehérvár a várépítő királya után valamikor Károlyfehérvár is, de hiába volt III. Károly római császár, ha az erdélyi fejedelemség ősi székhelyét a nagy magyar méltóságok egy fennsíkra alapították. Ott verte meg a törököt a nagy Hunyadi és pihen az utolsó, szabadon választott magyar király, János Zsigmond.

– Ezerhatszázháromban meg Gyulafehérvárt – mozdított egyet az idő előtt kopaszodó, elismert író a ritka kalapon. – Székely Mózes felszabadította. Lett is székely fejedelme Erdélynek – bizonygatta rátartian magában, mintha az valamiért neki is nagyon fontos volna, és amint gyalogosan, egy utazó táskával a kezében a városban szétnézett, tartott is a Szent György-kapu felé, mintha ott őt, Tamási Áront, a csodálatosan feleselő, farkaslaki pápistát, a már országosan ismert erdélyi magyar írót, aki megfordult a kereskedelmi akadémián, ott maga Sarolt fejedelemasszony édesapja, a feledhetetlen nagyvezér, Zsombor Gyula várná.

Bukdácsolhatott az ügyetlenkedő, sovány tavasz a Szent István alapította Erdélyi Egyházmegye székhelyén is, az írót nem riasztotta még a parasztlázadás emléke se; betoppan ő vacsora tájt a püspöki palotába; nem Márton Áron püspök úrhoz, hanem a székelyföldi kenyeres bajtárshoz, ha eszébe nem jut a tejes puliszka.

– Ma még péntek, holnap szombat, utána vasárnap… – csendült meg fülében furán a dal, avval – hogy biztos legyen a dolgában – előbb a Fehérvárra címzett fogadóba kukkantott be; rakott is olyan hasat, hogy még a feketén égő két szemét is nyomta.

Megtörtént hát, hogy Tamási, aki a nagyvilággal okosan feleselő Ábelével már nem a hargitai rengeteget, hanem az országot járta, péntek fejében a belüggyel kibékülve érkezett látogatóba, s hogy a gyulafehérvári püspöki palotában egy székellyel több lett, erősen talált a szó. De ott, amitől tartott, bekövetkezett: egy valódi kincstári asztal közepéről egyszer csak rájuk mosolygott a sárga bőréből menekülő puliszka egy béketűrő tejeslábassal, amiről a régészek azt tartják, hogy mint konyhakellék hungarikum: a honfoglalás után jelent meg a Kárpát-medencében: hát nem ették a honfoglaló magyarok a nyereg alatt puhított húst…

– Isten áldását – kapott az alkalmon stílusosan az író –, használjátok csak egészséggel, mert az enyém megvolt! – mondta biztatóan a háziaknak.

A püspök úr is már Csíkszentdomokosról tudta, hogy ha csinálja is az eszét,  csak puffad, nem robban a puliszka; inkább a hideg, édes tejben egészen megnyugszik, de attól mégis csak visszatromfolt:

– Áron, ha nem egyéb – szólt gyanúsítóan a jó barátra –, te ebben a helyben böjt fejében vacsorára már húst ettél!

Akkor még elég pillogtatósak voltak a villanykörték Gyulafehérváron is; várt is egy cseppet Tamási Áron, a nagy író, de nem jött senki, hogy a csávából kihúzza:

–Én igen… De csak birka volt… – nyögte ki enyhe bűnbánattal a hangjában, s pislantott rá,– mintha a fáradt villanykörtéknek segítene – egy laposat.

– Pedig barátom, a kappadókiai kapujában – jelentette ki a szent atya arra a szerencsétlen mentegetőzésre, hogy a hús csak birka volt –, a hit legyőzi a démont és a gonoszt!

Nézhetett ugyan rejtelmesen az íróra a püspök. Nem kellett neki bizonygatnia, hogy György vitéz mentette meg a királylányt a rettenetesen falánk sárkánytól, miután az már a birkákat mind felfalta, s a fiatalokra került a sor… De azt se, hogy Székelyföldön Szent György hete a legjobb vetőhét. Hát ki is húzta enyhén Tamási magát:

– Nekem – kérdezte meleg, öblös hangon, bizalmasan –, püspök-e a barátom?!

A kelletlen, puffancs puliszka túloldalán felnevetett az Erdélyi Egyházmegye püspöke, a másik Áron:

– Igen, te Áron – mondta. – El is rendezném én neked, ha Jóisten is székely volna!

Erre aztán beállt a csend. A palota ura is magának dolgozott. Jó ízűen kanalazta dús szemöldöke diktálta ütemre meleg puliszkával a nyugtató, hideg édes tejet.

***

Akkor különben abban a nagy palotában mindenki tudta, hogy Tamásin a sor. Ő a kellő pillanatban egy gyermekkori, buta játék után épen maradt mutatóujjával finoman az asztalszélét megkoppintotta:

– No csak, no! – jelentette ki a helyhez illő alázatos méltósággal –, én annyit mondok, hogy ez a bor jó bor! – s ahajt – azért is, hogy semmit el ne felejtsenek, mert különben is, amit egymás fejéhez vághattak volna, más nem nagyon volt – az előtte gyönyörűen gyöngyöző, teli poharat – miként egy feleselő történelmet – a palota testes, barokk asztala mellől Tamási Áron, az író Márton Áronra, Erdély főméltóságú püspökére köszöntötte.

S közöttük, bár megjárták magokat a még soványabb tavaszok is arrafelé, szent lett és maradt a béke.

Ambrus Lajos

Névtelen hozzászólások:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Facebook hozzászólások:

Ajánló

Öt sor az anyanyelvről

Főnév-fenyők őrt állnak a határon, de hol a határ? Ágak között csillan-villan-cikázik sok ige-madár. Melléknevek szivárvány-ölelése mindent összezár. Kötőszavak acél-karjától lesz tartós a sziklavár. Tékozló fiú, ím, jövök, nyelv-édesanyám hazavár!

Anyanyelvből katedrális

Beteg-féltékenyen őrzöm kertem-királyságom, Valósabb a valónál, bár nagyobb része álom. Drágakő-nyelv, Eulália, rejtesz szó-gyémántokat, Imádságos kézzel formált minden ige-áldozat. Rigolyás rím, fürge ritmus, édes kényszerítés, Fegyelmezett, okos szavakból áll a kerítés. Szótag-forrás, mondat-folyó, élet-víz a földnek, Magánhangzók felhők között lágy szivárványt szőnek, Anyanyelvből katedrálist térnek és időnek.

Őszben a nyár

Érzed-e még bőrödön a nyarat, a zsongón lebegő fátyolfinom mámort, a menta fűszerét, s ha a szegfű illat hozzád ért néha, és Nap tüzével átfont? A kaszálóréten, ahol széna száradt, szalmakalapoddal intettél a nyárnak, s amikor az izzás esti fénybe hullott, álom-cserepekből építettél várat.   Érzed-e még az ízek örömét, a kacagó málna mézeskedvű dalát, […]

Beavatás

Hűvös őszi reggel megfigyelő érkezik az Olt menti bányába. A román főnökség úgy döntött, hogy kiküldenek egy zöldfülű mérnököt, ide a székelyek közé, hátha tanul valamit, megérti, hogy működnek a dolgok errefelé. Ki is jön azonmód egy szipkanyakú illetékes, egy olyan igazi „fontos ember” alkat. Magyarul egy szót sem tud, hát kirendelnek melléje egy embert […]

Hibás

Laska egy időben egy mamutvállalatnál volt alkalmazásban, a cég vezetője roppant elfoglalt s emiatt roppant ingerlékeny ember volt. Egy alkalommal valamit nem talált rendben, dühbe gurult, s Laskát, mivel ő volt kéznél, istentelenül leteremtette. Pancsernek, ökörnek, beszámíthatatlan bunkónak nevezte. Laska megdöbbenten hallgatott, annyit se tudott kinyögni, hogy nem ő a hibás. A főnök szitok-áradatát befejezve […]

Hogyan lett focirajongó

Laska Lajos egy vasárnap délután párjával egy falu fölötti lankás domboldalon andalgott, bozótosokban, ritkás erdőben. A fák közül rá-rápillantottak a falucskára. Nagy pezsgés volt, éppen a községi focibajnokság egyik meccsét játszották, a pálya mellett ott lebzselt a település apraja-nagyja. Laskáék továbbsétáltak, aztán hogy, hogy nem, szeretkezni támadt kedvük. Ott, az erdőben. Őket is meglepte hirtelen […]

Olvassuk Bajor Andort!

Azt látnod és hallanod kellett volna! – mondjuk esetenként, amikor emlékezetes élményben volt részünk. Ha pedig ez nem más, mint olvasói élmény, akkor azt mondhatjuk, hogy azt bizony olvasnod kellett volna! Bajor Andort olvasva sok esetben éppen ezt mondhatnám. Szavakkal visszaadni ugyanis szinte lehetetlen az egyik-másik karcolata, humoreszkje, szatírája keltette olvasói élményt. Olvassuk hát Bajort! […]

Vigyázzatok!

Vigyázzatok a templomokra, Templomkertek sírkövére, Múltunkat óvó kopjafákra, Csontjaink-őrző sírhantokra! Figyelmeztet az Értelem.   Legyen tanyák örökhazája, Vagy történelmünk Házsongárdja, Ahol minden székely hős pihen, Gyújtsunk szívünkben élő lángot! Figyelmeztet az Értelem.   Ma, a pénz s ököljog korában, Hol értéktelen a becsület, A székely nép örök parancsa: Mint hős, védelmezd népedet! Figyelmeztet az Értelem. […]

Pásztori ének

„Az ember egyre vénül, verset ír, tanít.” (Radnóti Miklós)   Itt megpihenhet vágyaink raja, pihen az út, elnyúlva s vetkőzik, porhintázik boldogan az ágon, de alant mérges az őszi kikerics.   Ne szőj mesét meddő villámokról, utánad felsír a fénnyel vert patak, olcsó zászló a búza. ha léha, nem haragot vetsz, mégis vihart aratsz.   […]

Cunami a Kárpát-medencében

Alig virradt, s már kikelt az ágyból, papucsai után kotorászott a szoba sötétjében, majd kiment vizelni a tyúkól mellé. Kémlőn fürkészte az eget, esőfelhők után kutakodott, de azokat nem találva magában nyugtázta a napi teendőit. Ha már ott volt, gondolta felkölti a kakast, hadd kukorékolja ki a hajnalhasadást. Dolga végeztével visszaindult a házba, hogy vegyen […]

Ünnepeink íze (egyperces a divatmajmolásról)

Készülődtem lélekben a konfirmálásra. Biztos voltam, rég nem hallott hangok rezdülnek meg, rég nem látott képek ugranak be látómezőmbe. Jól esett visszautazni fiatalságomba. A lelkész áhítatos arca elkísért évtizedeken keresztül, a vállamon cipelt szellemi batyuba belekerültek ajándékai. Gyönyörű idő volt, fullasztó meleg, a padokat az ünnephez méltóan feldíszítették. Jó érzés volt belenézni az ifjú arcok […]

Lélekcserélő idő

Órákon át lapoztam meg olvastam a könyvét, szinte mindent tudtam a szerzőről. Mégis többször is föl-fölrebbent bennem a szánalom: szegény Lajos. Két évvel halála után megjelent könyve (Magyari Lajos: Lélekcserélő idők. 1989 –1990., felelős kiadó Szabó Zsolt) a fent jelzett egy esztendőben írt vezércikkei egy részét adja. ’89 legvégén zajlott az a bizonyos művi forradalom, […]

Tyúkok a mennyben

(…) Jóformán észre sem veszi, mikor érkezik meg a Gyűrött Traktorba, ahogyan mindenki nevezi azt, bár a bejárata előtt két magas akáckaróra rögzített cégtáblán csupán annyit ír: „Cafe-bar”, mellette pedig egy csésze gőzölgő kávé díszeleg. A cégtábla Petrică úr műve, akitől tudnivalóan a kocsma nem hivatalos elnevezése is származik. Valójában kávét senki nem fogyaszt ott, […]

Bori esete a bakugrással, avagy a pokol órájának megtestesülése

Bori volt az osztály legszerencsétlenebb lánya. Mármint nem a megszokott pápaszemes, kapafogas, kétfeléfonottcopfos Harisnyás Pippi értelemben szerencsétlen, hanem tornaórán. Bori számára ugyanis a tornaóra olyan volt, mint másnak a matek meg a nyelvtan: a pokol bugyrainak kínkeserves legalja. Amikor meglátta az órarendjében, hogy másnap ismét fel kell vennie a kopott, koszos, szakadt tornacipőjét, úgy érezte, […]

Nincs az Isten

nincs az Isten ne keresd itt régen elszállt innen a hit porból függönyt árny gomolyog ólomablak hályog-homok nyelv-kitépett Bach-orgona partitúra egérrágta derékba tört feszületen sátán-vigyor röhejt terem ne keresd itt nincs az Isten ha volna is futna innen mert a hívek ősi nyája szétszaladt az éjszakába harang nyelve rozsdamarta kárhoztatva némaságra, minek zúgjon ha a […]