A Kis-Szamos mindkét partján kergetőző szelekkel bomladozott a sovány tavasz. Tamási Áron élénk fekete szemébe húzott, nagykarimájú, drága kalapjával, mit nem akárhol, éppen Londonban a csekefalvi Cs. Szabó László szeme láttára – mint hunok Nyugaton – vett volt egy sistergő, borzas mozdony öntelt rikkantására, hogy mozduljon, ha vele akar tartani, mórestesen csak elfoglalta a helyét a gyulafehérvári vonat első osztályán. Tudta a nagy író, hogy nem hiába számolgatja majd órák hosszat a vaskerekek szabályos kattogását, mert a kettős fejedelemség korától, a törökhódoltság végéig Erdélyt nem az ők, még a régi fényére oly büszke Kolozsvárukról, hanem kilencvenöt kilométerrel odább, egy fehér mészkőben gazdag fennsíkról kormányozták.

– Az a fennsík – nézett ki mindegyre a luxus fülke függönyözött ablakán Tamási Áron, mintha azt ellenőrizné, hogy jól tudja-e, a Maros és az Ompoly összefolyásánál, kétszázharminc méter tengerszinti magasságban fekszik.

Kíváncsi volt, hogy ott valóban még minden fehér-e. Látta a hosszú keringőzés után, amint a történelmi főváros előtt a püfögő masina diadalmasan belekiáltott a rájuk váró csendbe, hogy van valami igazság a dologban, s kifogás nélkül nyugtázta:

– Bár minden nem patyolatfehér; a méltóságos gyulák csak jól választottak volt – s a mozdony hangoskodását abban a pillanatban az érkezésük világgá kürtölésének vélve köhintett is kettőt, szárazat, úriasan a fehér zsebkendőjébe, amit egy térdig érő, tavaszi kabát jobb, belső zsebéből húzott elő.

Különben felőle lehetett Gyulafehérvár a várépítő királya után valamikor Károlyfehérvár is, de hiába volt III. Károly római császár, ha az erdélyi fejedelemség ősi székhelyét a nagy magyar méltóságok egy fennsíkra alapították. Ott verte meg a törököt a nagy Hunyadi és pihen az utolsó, szabadon választott magyar király, János Zsigmond.

– Ezerhatszázháromban meg Gyulafehérvárt – mozdított egyet az idő előtt kopaszodó, elismert író a ritka kalapon. – Székely Mózes felszabadította. Lett is székely fejedelme Erdélynek – bizonygatta rátartian magában, mintha az valamiért neki is nagyon fontos volna, és amint gyalogosan, egy utazó táskával a kezében a városban szétnézett, tartott is a Szent György-kapu felé, mintha ott őt, Tamási Áront, a csodálatosan feleselő, farkaslaki pápistát, a már országosan ismert erdélyi magyar írót, aki megfordult a kereskedelmi akadémián, ott maga Sarolt fejedelemasszony édesapja, a feledhetetlen nagyvezér, Zsombor Gyula várná.

Bukdácsolhatott az ügyetlenkedő, sovány tavasz a Szent István alapította Erdélyi Egyházmegye székhelyén is, az írót nem riasztotta még a parasztlázadás emléke se; betoppan ő vacsora tájt a püspöki palotába; nem Márton Áron püspök úrhoz, hanem a székelyföldi kenyeres bajtárshoz, ha eszébe nem jut a tejes puliszka.

– Ma még péntek, holnap szombat, utána vasárnap… – csendült meg fülében furán a dal, avval – hogy biztos legyen a dolgában – előbb a Fehérvárra címzett fogadóba kukkantott be; rakott is olyan hasat, hogy még a feketén égő két szemét is nyomta.

Megtörtént hát, hogy Tamási, aki a nagyvilággal okosan feleselő Ábelével már nem a hargitai rengeteget, hanem az országot járta, péntek fejében a belüggyel kibékülve érkezett látogatóba, s hogy a gyulafehérvári püspöki palotában egy székellyel több lett, erősen talált a szó. De ott, amitől tartott, bekövetkezett: egy valódi kincstári asztal közepéről egyszer csak rájuk mosolygott a sárga bőréből menekülő puliszka egy béketűrő tejeslábassal, amiről a régészek azt tartják, hogy mint konyhakellék hungarikum: a honfoglalás után jelent meg a Kárpát-medencében: hát nem ették a honfoglaló magyarok a nyereg alatt puhított húst…

– Isten áldását – kapott az alkalmon stílusosan az író –, használjátok csak egészséggel, mert az enyém megvolt! – mondta biztatóan a háziaknak.

A püspök úr is már Csíkszentdomokosról tudta, hogy ha csinálja is az eszét,  csak puffad, nem robban a puliszka; inkább a hideg, édes tejben egészen megnyugszik, de attól mégis csak visszatromfolt:

– Áron, ha nem egyéb – szólt gyanúsítóan a jó barátra –, te ebben a helyben böjt fejében vacsorára már húst ettél!

Akkor még elég pillogtatósak voltak a villanykörték Gyulafehérváron is; várt is egy cseppet Tamási Áron, a nagy író, de nem jött senki, hogy a csávából kihúzza:

–Én igen… De csak birka volt… – nyögte ki enyhe bűnbánattal a hangjában, s pislantott rá,– mintha a fáradt villanykörtéknek segítene – egy laposat.

– Pedig barátom, a kappadókiai kapujában – jelentette ki a szent atya arra a szerencsétlen mentegetőzésre, hogy a hús csak birka volt –, a hit legyőzi a démont és a gonoszt!

Nézhetett ugyan rejtelmesen az íróra a püspök. Nem kellett neki bizonygatnia, hogy György vitéz mentette meg a királylányt a rettenetesen falánk sárkánytól, miután az már a birkákat mind felfalta, s a fiatalokra került a sor… De azt se, hogy Székelyföldön Szent György hete a legjobb vetőhét. Hát ki is húzta enyhén Tamási magát:

– Nekem – kérdezte meleg, öblös hangon, bizalmasan –, püspök-e a barátom?!

A kelletlen, puffancs puliszka túloldalán felnevetett az Erdélyi Egyházmegye püspöke, a másik Áron:

– Igen, te Áron – mondta. – El is rendezném én neked, ha Jóisten is székely volna!

Erre aztán beállt a csend. A palota ura is magának dolgozott. Jó ízűen kanalazta dús szemöldöke diktálta ütemre meleg puliszkával a nyugtató, hideg édes tejet.

***

Akkor különben abban a nagy palotában mindenki tudta, hogy Tamásin a sor. Ő a kellő pillanatban egy gyermekkori, buta játék után épen maradt mutatóujjával finoman az asztalszélét megkoppintotta:

– No csak, no! – jelentette ki a helyhez illő alázatos méltósággal –, én annyit mondok, hogy ez a bor jó bor! – s ahajt – azért is, hogy semmit el ne felejtsenek, mert különben is, amit egymás fejéhez vághattak volna, más nem nagyon volt – az előtte gyönyörűen gyöngyöző, teli poharat – miként egy feleselő történelmet – a palota testes, barokk asztala mellől Tamási Áron, az író Márton Áronra, Erdély főméltóságú püspökére köszöntötte.

S közöttük, bár megjárták magokat a még soványabb tavaszok is arrafelé, szent lett és maradt a béke.

Ambrus Lajos

Névtelen hozzászólások:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Facebook hozzászólások:

Ajánló

Jelzett utakon Csaba királyfi

Jé, négy nap múlva oda az esztendő egyhatoda! Kétségtelen, vagyunk. Kétségtelenek. Akár a Soha.   Sok nyugtalan ősöm mind oda. Én talán megnyugodtam. Kikövetelem nyugalmam, ha lebukom holtan   Fenn a Kárpátokban jelzett utakon járt az unokám a hóban. A nyoma máig ott van. Csillagösvénynek jelzett. Csaba királyfi lett, ígér áldott kenyeret, kegyelmet. Ott repült […]

„Me, Zári, me”

Tisler Gyula bá jó gazdaember volt. Egy pár házzal lakott lennebb Katrina-patakától. Két szép leánya volt az öregnek, jártak is utánuk a legények. Egyik este, éppen hogy elfogyasztották a vacsorát, hallja Gyula bá, hogy egyik bihala (bivaly – szerz. megj.) elöl a kútnál bőg, és súrlódik hozzá a kúthoz. Fel is kapta a vizet az […]

Az utazás

Ez is csak egy utazás lesz – nyugtatta magát az öreg. Nem kell félnie, mert hamar bekövetkezik. Nem fog érezni fájdalmat, s ha igen, nem tarthat az sem sokáig. Kihúzta magát az ágyban, nagy elhatározással, legalábbis úgy gondolta, hogy azt teszi. „Férfi vagy, hát légy férfi!” – emlékezett vissza apja szavára, amikor sorozták be leventekatonának, […]

Játékok

A kis unoka lerámolta a könyveket a legalsó polcról, és már mászna is fel rá. De a mama észreveszi, hamar valamit kieszel, és mondja is örvendezve: Tudok jobb játékot! – Hurrá! Játszunk? – Persze! – feleli a nagyi. – A mosatlan várhat! – Hurrá, hurrá! – ugrabugrál örömében. – És mit? – Főzünk, de nem […]

A pótolhatatlan traktorista

Jóska a legügyesebb traktorista az erdőn. Szinte nem ismer félelmet. Ott is el meri húzni a fát a csörlős traktorával, ahol mások még gyalog is szédülnek. Általában vidám szokott lenni, de ma valami kihozta a sodrából. Meleg van, fülledt nyári meleg. A levegő sem mozdul, csak a nyitott traktor ajtaján beszűrődő huzat hűsíti emberünk ráncba […]

A kéz hatalma

Fáradt kezem már nem kerget pillangókat. Reszkető tenyerem nem tud megnyugtatni pihegő madarat. Hisz úgy remeg gyönge kis teste, akárcsak két kezem, ahogy a félénk madárkát tenyerembe veszem. Az öreg kéz már nem épít, csak tataroz. Összegereblyéli évszakról évszakra a lehullott lapikat, feldíszíti vele az élet színpadán bensőd, múltad, emlékeidet. Hányszor hallottam: a jobb sokszor […]

Az Isten háta mögötti település

Amikor az Úristen megalkotta a Föld domborzatait, a földrészeket elválasztó nagy vizeket, amikor már a földeket is tarka virágszőnyeggel borította, a levegőt meg azok illatával, megalkotta a gazdag réteket átszelő kristály patakokat, ahol szomjukat olthatják az állatok, és az erdőrengetegeket, ahol menedéket lelnek. A patakcsobogást színes madárdallal cifrázta meg, olyan szimfóniákkal, amelyek boldogságot hoznak az […]

A sürgöny

Az asszony keze tehetetlenül hullott alá. Mint akit elhagy az utolsó erő is. Kezéből a földre esett a furcsán hivatalos iromány. Testének minden porcikáját rázta a sírás. A reményvesztettek kétségbeesett suttogásával motyogta maga elé a semmibe: tömegsírba. A sírás újabb hulláma rázta meg. Aztán munkához szokott erős kezével letörölte könnyeit. Gondolatai kuszák és zavarosak voltak. […]

Leltár

Bolygónk ostromára készül, álmait edzi vitézül, hacsak pihésedne szárnya, hegyet, folyót zabolázna. Söre nyitva, tévéig lát. Ennyi lenne csak a világ?   Zsoldosnak nevel a vaskor, csak eszik, alszik és tapsol. Álmot őrizz, álmát űzik, névtelenül skalpját tűzik. Szabad akaratod rejted? Ennyi lenne csak az ember?   Meztelen küldetés a rajt. Bukod az utolsó kanyart? […]

A favágó

Ez akkor történt, amikor nem vörös és barna, hanem sárga volt az ősz… Akkor ősszel valami keserű embergyűlölet vett erőt rajtam. Az életem zsákutcába torkollt. Legalábbis úgy éreztem abban a pillanatban, amikor betértem az utamba kerülő első sarki kocsmába. Előtte nem jártam ilyen helyekre, tudod, a neveltetés, a család, a munkahely és saját gátlásaim visszatartottak […]

Egyperces az otthontalanságról (Édesanyámnak)

Fénymásolt, színes képet nézek. Nyári alkonyatba hajló falusi udvar, régi, lakatlannak tűnő kúria, a közelben patak folyhat valahol, talán egyszer kiöntött, a falakat nyaldosta az ár, még nem száradtak meg teljesen. Az udvar kopár, köves, a ház előtt füves ösvény húzódik, a gyatra léckerítés mögött. Határtalan csend, távol a világ zajától. Gondolatban körbe járom az […]

Öt sor az anyanyelvről

Főnév-fenyők őrt állnak a határon, de hol a határ? Ágak között csillan-villan-cikázik sok ige-madár. Melléknevek szivárvány-ölelése mindent összezár. Kötőszavak acél-karjától lesz tartós a sziklavár. Tékozló fiú, ím, jövök, nyelv-édesanyám hazavár!

Anyanyelvből katedrális

Beteg-féltékenyen őrzöm kertem-királyságom, Valósabb a valónál, bár nagyobb része álom. Drágakő-nyelv, Eulália, rejtesz szó-gyémántokat, Imádságos kézzel formált minden ige-áldozat. Rigolyás rím, fürge ritmus, édes kényszerítés, Fegyelmezett, okos szavakból áll a kerítés. Szótag-forrás, mondat-folyó, élet-víz a földnek, Magánhangzók felhők között lágy szivárványt szőnek, Anyanyelvből katedrálist térnek és időnek.

Őszben a nyár

Érzed-e még bőrödön a nyarat, a zsongón lebegő fátyolfinom mámort, a menta fűszerét, s ha a szegfű illat hozzád ért néha, és Nap tüzével átfont? A kaszálóréten, ahol széna száradt, szalmakalapoddal intettél a nyárnak, s amikor az izzás esti fénybe hullott, álom-cserepekből építettél várat.   Érzed-e még az ízek örömét, a kacagó málna mézeskedvű dalát, […]

Beavatás

Hűvös őszi reggel megfigyelő érkezik az Olt menti bányába. A román főnökség úgy döntött, hogy kiküldenek egy zöldfülű mérnököt, ide a székelyek közé, hátha tanul valamit, megérti, hogy működnek a dolgok errefelé. Ki is jön azonmód egy szipkanyakú illetékes, egy olyan igazi „fontos ember” alkat. Magyarul egy szót sem tud, hát kirendelnek melléje egy embert […]