Bálinth József hagyatéka

Bálinth József 1901. október 11-én született Csíkménaságban. Ki is volt ő? Néptáncos nagykövet? Világjáró poéta? Mindkét állítás igaz lehet, ha székely szívből és ajkakról fakad, s mivel méltánytalanul kevesen hallottak, tudnak róla, mi ezt szeretnénk orvosolni.

Székely atyafink századelői életútjáról mindössze néhány régi, már besárgult fotó és újságból kivágott cikk maradt fent az utókor számára, amelyekből ugyan nem kaphatunk teljes képet, de mindenképp érdemes egy pillantást vetni rájuk. Alig találni életrajzi adatokat róla,   megörökített felvételek alapján székely néptáncosként járta a világot egy művészi társulattal.

Többek között ezt támasztja alá az Egyetértés című, amerikai magyar lap 1940. november 8-i beszámolója is. Az Erdélyi székely-est Amerikában című újságcikk a bridgeporti (Connecticut) Szent István Hall-beli fellépésükről számol be. A róla szóló rész: „Közben megnyílt a színpad székely kapuja s azon át – négy füstös kíséretében – Bálinth József csíkménasági születésű székely testvérünk perdült be eredeti székely viseletben, s olyan csűrdöngölőt mókásított, amelyhez foghatót még nem látott az Új Világ!Azt mondják, még ilyen táncot nem láttak, úgy kiverte a pontot, hol a tenyerével, hol a bokájával, mintha a leghíresebb ötvös aranypillangóját láttuk volna…”

A néptánc iránti elhivatottságát igazoló újságcikkek mellett irodalmi próbálkozásaival is találkozni, de ezekben már nyoma sincs a táncban felmutatott örömteli létezésnek. A keserűség, a kiszolgáltatottság elleni küzdelem és a hon utáni vágy tör utat abból a néhány versből, amelyeket korabeli újságok (pl. Csíki Lapok) oldalain felleltünk. Szülőföldjétől való elszakadása miatt lelki fájdalmaira az irodalom berkein belül keresi a gyógyírt. Szeretlek, Erdély című versében emígy keresi az enyhülést:

Elhagylak, de nem hűtlenül:

a sors kényszerített erre rá,

s azóta kóbor-kutyaként

vándorolok az élet mezején,

de lelkem – mint Mikesé –,

mindig hazajár.”

Mellékelt két verse igazolja, hogy az idegen földön megkeresett kenyér nem is annyira jóízű, s a legszomorúbb talán mégis csak az a sorsfintor, hogy közel száz év távlatából, sok más székely atyafi kell átéljen hasonló gyötrelmeket. Mintha ez a keserves tánc, nem akarna véget érni…