Csibész

Három hónapja kaptam ajándékba egy Welsh terrier kutyakölyköt. Kérdeztem a barátomat, mit kell tudjak róla? És ahelyett, hogy beavatott volna a faj rövid történetébe, kérdéseket tett fel: macskád van-e, tyúkot tartasz-e? Van, mondom, macskám is, tyúkokat is tartok, sőt, nyulaim is vannak. Akkor a macskát el fogja űzni, a tyúkokat meg fogja ölni, a nyúlpajtát kifogja rágni.

Ránézek a kis szőrgombócra, és nem jött, hogy elhiggyem, mit mond a barátom, magamban már mondtam: is ez nem fog megtörténni nálunk, megnevelem, összeszoktatom őket. Épp két elárvult macskakölyköt fogadtunk be pár nappal azelőtt, hogy a kiskutya hozzánk került volna, de már az első naptól látszott, hogy jó barátok lesznek. A nagy macskák pedig számba sem vették az ebet. Ha mégis a kis terrier kíváncsiságból közel ment a látszólag unatkozó macskához, egy gyors pofonnal jelezte a kandúr, hogy hol a határ. Elkezdődött a nevelés, a parancsszavak megtanulása. Majd mikor elindultunk sétálni, jött az összes macska, annyira megszokták egymást. Együtt is aludtak, csak az ételen nem osztoztak, mert Csibész – ezt a nevet kapta, ami nagyon találó rá – nem engedte.

Egyik nap egy tyúk előkerült az udvarba, rohantam ki, Csibész már beszorította a sarokba, pedig fele méretű volt a tyúkhoz képest. Mondom, ennek fele se tréfa, még végül igaza lesz a barátomnak. A tyúkkerítést megerősítettem, majd Csibésznek is megmutattam, hogy tyúkok is vannak. Egy idő elteltével, mikor már úgy tűnt, hogy megértette, a tyúkok a mieink, bejött velem a szárnyasok udvarára. Ahány tyúk volt, annyifelé repült, majd a kutya is ki az udvarról, azóta nem megy be.